Bodor Péter Marosvásárhelyen

Élete delén Bodor felhagyott a vándor életmóddal, és letelepedése végleges állomásául Marosvásárhelyt választotta. Választása nem lehetett a véletlen műve, hiszen gyerekkorától fogva jól ismerte a várost, több évig járt itt iskolába, az asztalosságot is itteni mesternél tanulta, és elhatározásában az is számíthatott, hogy anyai ági jómódú rokonai, a Borosnyaiak itt éltek, akikhez szorult helyzetében segítségért fordulhatott. 

 A letelepedése előtti években alkalomszerűen, hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott a városban, amikor bérelt házban vagy szobában megszállva intézte az itteni ügyeit, dolgozott a felvállalt munkáin. A városban való jelenléte adatszerűen 1815-től követhető nyomon. És élete második felét – a szamosújvári kétszeri kényszerkitérőn kívül – marosvásárhelyi lakosként élte. Ez a valamivel több mint három évtized, a mester életében bekövetkezett események és változások függvényében több szakaszra osztható: a letelepedés, az aktív munkával összekötött fogság, az első szamosújvári kitérő, a visszatérés utáni megélhetésért való küzdelem, a várfogság és az újabb szamosújvári megaláztatás, valamint az orgonaépítések és a gyutacsgyártás időszaka. 

Az első időszak a városi életbe való beilleszkedés ideje. Ez 1815-től 1819 végéig tartott. A kezdeti albérlői életvitelről rövidesen áttért a saját házzal rendelkező ember megállapodott életmódjára. A Rózsa utcában telket vásárolt, és oda építkezett. Az utca egy időben a Jókai nevét viselte, majd Eminescu lett, akárcsak ma. A telek megszerzése után új otthonában Bodor kevés ideig lakhatott, hiszen már 1819. december 3-án a város fogházába került. Mivel szeretett a közösség érdekében fáradozni és maradandót alkotni, letelepedése után több alkalommal vállalt a tanácsnál műszaki jellegű tevékenységet, aminek köszönhetően a város hamar befogadta.

Az 1819. december 3-a és 1823. július 8-a között a város fogházában töltött második időszak drámai fordulattal kezdődött, hiszen pénzhamisításért lebukott, amiért hét évre ítélték. De a vizsgálati fogság idején végzett munkái híressé tették, nevét az utókor számára is megörökítették. Hiszen ekkor az ő tervei és irányítása alatt teljesen újjáépült a vízhajtásos zeneszerkezettel is ellátott piaci szökőkút, valamint megépült a Maros egyik főágán átívelő új fahíd, a Bodor-híd. És ebben az időszakban dolgozott két olyan találmányon – a zenélő kasztenen és a „magától járó szekéren” –, amelyeket ha sikerül befejeznie, neves feltalálóink közé kerülhetett volna. 

A harmadik – az 1823. július 12-e és 1827. december 21-e közötti – időszakot Marosvásárhelytől távolabbra eső kényszerlakhelyen, a szamosújvári várban rabként töltötte. Erről keveset tudunk. Csak néhány onnan küldött leveléből érzékelhetjük sanyarú sorsát és a szabadság utáni vágyakozását. 

A 1827 decemberének végétől 1835. január havának vége közötti, hét évig tartó negyedik időszak két részre osztható. A reménykedés és a talpra állásért folytatott küzdelem évére, amelyet rövidesen a lassan kibontakozó kilátástalanság, az újabb bukáshoz vezető lesüllyedés követett. 1828 elején, akárcsak egy jó évtizeddel korábban, bekapcsolódott a városi közigazgatásba, elvállalva a geometra, vagyis a mérnöki tisztséget. Ígéretes újrakezdése azonban rövid ideig tartott. Miután Bécs elutasította a tisztség létrehozását, egy fél évi mérnöki tevékenység után elveszítette állandó jövedelemforrását, és alkalmi munkára kényszerült. Ezen időszak kimagasló megvalósítása a vámosgálfalvi orgona készítése 1829-30-ban. 

Az ötödik időszak egy újabb, ezúttal mintegy két évig tartó vizsgálati fogság ideje, amelyet részben Besztercén, részben Marosvásárhelyen töltött. És ez az időszak nem az alkotások, hanem a reményvesztettség ideje. Szokásos építői tevékenységétől megfosztva, erejéből csak arra futotta, hogy folyamodványokkal, tiltakozásokkal küzdjön korábbi sérelmei orvoslásáért, elveszített jogai és ingatlanjai visszaszerzéséért.

A hatodik időszak az 1836. december 26 – 1845. január 27-e közötti, nyolc évig tartó, újabb szamosújvári fogság. Hogy az ott rá váró sanyarú életet otthoni támogatás nélkül kibírta, szívósságának, szaktudásának és leleményességének köszönhető. Hiszen tudását és kézügyességét bizonyosan ott is kamatoztatta, legalábbis alkalmanként.

A hetedik időszak az élete utolsó öt évét egybefogó alkonyé. Egy olyan alkonyé, amelyet a régi hírnevet felidéző és megújító alkotások tesznek emlékezetessé. Ezt az időszakot ismét régi otthonában tölthette. (Legalábbis ez olvasható ki az 1847. évre készült statisztikai felmérésből, amely szerint tulajdonosként kilencedmagával élt ott.) Idejének jelentős részét orgonaépítéssel töltötte, amiért a kortársaktól a megtisztelő „orgona művész” címet kapta. Büszke is volt alkotásaira. Nem véletlenül írta 1846-ban a kibédi orgonára fordított kiadásaival kapcsolatosan, hogy „én azzal nem gondolok, mert én azt nem haszon keresésből készítettem, hanem meg akartam mutatni, hogy a magyar ember is ember, s más nemzet is tanulhat a magyartól”.1 Élete utolsó évében, 1849-ben, a tőle megszokott odaadással a szabadságharc szolgálatába állt. Főként gyutacsokat gyártott, de ágyújavítást is végzett és egyéb műszaki megbízásoknak tett eleget.

Bodor életének utolsó szakaszát a róla szóló írások lesújtó szavakkal illették. Benkő Károly szerint: „M.-Vásárhelyen nem sok pártolója volt, különösen elnyomorodott aggságában.”2  A mester tevékenységével többet foglalkozó Fodor István azt írta, hogy: „Azután sokáig nem jött hír felőle. Az emberek kerülték és ő maga is bizalmatlan lett embertársaival szemben; hol itt, hol ott tűnt fel és senki sem törődött vele.3” Vajda Pál, Páll Andor vélekedését magáévá téve, összegezte lehangoló sorait: „Testben és lélekben megtörve 1827-ben érkezett vissza Marosvásárhelyre. Az egész világot megvetve, önmagával is meghasonlottan, ivásnak adta magát. Dolgozgatott még tovább is, de hiányzott belőle a lelkesedés, kedvetlenül végezte munkáját, mert élete végéig ártatlannak tartotta magát.”4 Lévai szerint: „A börtön szomorú igazságtalanságai után búskomorságba esett, teljesen visszavonult a közélettől, s főként orgonákat készített a templomok zárt, hűs termeiben.”5 Mindezeket az állításokat, a kutatásaink során napvilágra került adatok alapján, nyugodtan felülbírálhatjuk.

A felsorolt időszakokat – a feltárt források alapján – a következőkben csak tájékoztatóként vázoltuk. A hangsúlyt a Bodor tevékenységéhez kapcsolódó fontosabb kérdések boncolgatására helyeztük. Ezért külön foglalkozunk a megtelepedésével, házának és mulatókertjének a kérdésével, a pénzhamisítással, fogságával, a szökőkút és a Maros-híd építésével, az orgonaépítésekkel, a gyutacsgyártással és egyebekkel.

 

(Folytatjuk)

 

1 Kibédi ref. egyházközség lt, Iratok C. 84. sz.

2 BENKŐ Károly: Marosszék ismertetése. Kolozsvárt, 1868, 43.

3 FODOR István: Bodor Péter, a székely ezermester. In: Krónikás Füzetek, I. sorozat 9.  1936, 9.

4 VAJDA Pál: Magyar feltalálók. Budapest. 1943, 61.

5 LÉVAI Lajos: Bodor Péter, a székely ezermester. Élet és Tudomány, 1963, 813.