2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Quo vadis homine? A történelem során oly sokszor feltett filozofikus töltetű kérdést, amely jelentésgazdag festői látvánnyá lényegül át Kákonyi Csilla azonos című látomásos olajkompozícióján, a Téli tárlat egyik alapgondolatának is tekinthetjük.

Munkák a Téli tárlatról... Előtérben: Várakozás a tékozló fiúra. Gyarmathy János bronzplasztikája. Mögötte a falon: Az asztal. Szabó Anna-Mária festménye. (Fotó: Boros Olimp)


Quo vadis homine? A történelem során oly sokszor feltett filozofikus töltetű kérdést, amely jelentésgazdag festői látvánnyá lényegül át Kákonyi Csilla azonos című látomásos olajkompozícióján, a Téli tárlat egyik alapgondolatának is tekinthetjük. Merre tovább, ember? Milyen irányt vett, merrefelé halad a világ, az emberiség, az általa teremtett művészet, s ezen belül a Maros megyei alkotók? Ilyesmiket is kérdezhetünk, gondolhatunk, ha belépünk a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériájába, ahol íme, festőink, grafikusaink, szobrászaink, díszítőművészeink, formatervezőink, fotóművészeink ezen az évvégen is felmutatják új munkáikat, aktuális törekvéseiket. Nem mondhatjuk, hogy az itt élő, dolgozó művészek összessége, mert most is jócskán hiányoznak ismert nevek a Szalonból, de az, hogy több mint félszázan beneveztek ezúttal is a rendezvényre, jelzi, hogy immár végleg eldőlt a szervezni – nem szervezni hosszú ideje fennálló dilemmája: a döntő többség akarja, hogy ezen a hagyományos decemberi seregszemlén megmérettessék a nagyközönség előtt. A távolmaradóknak pedig számolniuk kell azzal, hogy ha hosszú időre eltűnnek a helyi művészetkedvelők szeme elől, azt a kockázatot is vállalják, hogy emiatt előbb-utóbb kieshetnek a köztudatból. Pedig azt is látnunk kellene, amit ők képviselnek, alkotásaikkal teljesebb, még tartalmasabb, színesebb lehetne a kiállítás. Persze így is gazdag, változatos, kiegyensúlyozott, tetszik a nézőknek. Jót tett a színvonalnak a zsűrizés. És a Mana Bucur irányította rendezők is jó érzékkel válogatták egymás mellé a műveket, úgy biztosítottak egyensúlyt, hogy mindenik terembe jutott a csúcsteljesítményekből, s tematikai, műfaji egység is teremtődött.

Ha egyetlen jelzővel akarnám jellemezni a tárlatot, éppen abból kiindulva, amivel az írásomat indítottam, azt hangsúlyoznám, hogy emberarcú. Mintha az eddigi közös kiállítások anyagánál erőteljesebben, karakteresebben rajzolódna ki a humánum, több most az antropomorf indíttatású munka. Van más is nyilván, de a Szalont ez a vonulat uralja, sokféleképpen természetesen, hiszen mindenki hű a maga stílusához, alkotói univerzumához, jel- és metaforarendszeréhez. Így aztán elgondolkodtató, megkapó, festői erényekben bővelkedő kompozíciók éppúgy marasztalnak, mint óriásportrék vagy apró, míves grafikai finomságok, a plasztikai remeklések ugyanúgy magukhoz vonzanak, akár a fotós telitalálatok. A nézők elégtétellel nyugtázzák, hogy bizonyos alkotók műveire már messziről ráismernek, anélkül, hogy a címkéket elolvasnák. (Közbevetésként egy megjegyzés: ezek helyességére is figyelni kell!) Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Haller József, Major Gizella, Kuti Dénes, Mircea Moldovan, Szép György, Fekete Zsolt, Lucia Călinescu, Bíró Kálmán Enikő, Gergely Erika, Vasile Mureşan, Schneller Mária, Veér Renáta, Cristina Petria, Reichel Antal, Călin Bogăţean, a tárlat kurátora és a festőként is közkedvelt textilművész kiállítók, Bandi Kati, Sajgó Ilona, Nagy Dalma munkáit biztos nagyon sokan felismerik. Ugyanígy a szobrászegyéniségeket, Bálint Károlyt, Gheorghe Mureşant, Gyarmathy Jánost, Kiss Leventét, a hosszabb kihagyás után ismét jelentkezett Baróthi Ádámot, Sánta Csabát is. A grafikus Szotyori Anna, Molnár Dénes, Puskai Sarolta, Ion Petru Pop, Bantta Annamária, a keramikus Mana Bucur, Csorvási Szabó László Attila, Mariana és David Olteanu, Ardelean Vasile Niculae, a tűzzománcot képviselő Vidra Birtalan Éva, a fotós Jakab Tibor és ifj. Fekete Zsolt, a designer Novák József szintén tudhatja, hogy a közönség már hosszabb ideje számon tartja. A fiatalok közül ebben kevesebben lehetnek biztosak, de a tárlat minden ifjú résztvevője olyan szinten mutatkozik be, hogy joggal hiheti, megjegyzik a nevét. E nagy seregszemlék kiváló alkalmat nyújtanak arra, hogy a pályakezdők, az addig kevésbé ismertek kitűnjenek. Régebb is így volt, ezután sem lesz másképp. A legjobbakat persze már bizonyosságként emlegetik a szakmabeliek és a tárlatlátogatók. Ők egyéni kiállításokon is tündököltek. A legeklatánsabb Kuti Botond példája, két festménye a Szalon legjobb művei közé sorolható. A Căbuz nővérek, Andrea és Annamária képei előtt is sokan elidőznek. Csupán Eduárdról sem csak Szászrégenben beszélnek ezután. Csóka Szilárd Zsolt pedig most érte el, hogy festményeit keresni fogják a vásárhelyi tárlatokon. Hasonló helyzetben van Szabó Anna-Mária is, akinek különös hangulatú, nagyméretű képe szintén mély nyomot hagyott a nézőkben. És itt érdemes kiemelni a kiállítás egy másik sajátosságát: szervesen sikerült egymás mellé sorakoztatnia a különböző nemzedékeket, s a stafétaváltás folyamatának zavartalanságát az is tükrözi, hogy több kiállító közvetlen családi (például Szabó Zoltán Judoka, a MAMŰ performanszos helyi alapító tagja, felesége, Schneller Mária és lányuk, Szabó Anna-Mária), szülő-gyermek (Kuti Dénes és Botond, Fekete Zsolt és ifj. Fekete Zsolt), férj-feleség (Olteanu David és Mariana) vagy testvéri (Căbuz Andrea és Annamária) kapcsolatban áll egymással. És a teljes megyei művészközösségből minden ilyen kötődést nem is említettem. Különben is lehet, hogy ez nem több egyszerű kuriózumnál. Azt viszont mindenképpen eszünkbe juttathatja, hogy abból csakis jó dolog származhat, ha a művésztársadalom összetart, s az alkotók soraiban a baráti összefogás kellemes, ösztönző hangulata dominál.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató