Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (33.)

Babits Mihály, a különös hírmondó (2.)

Az Ady utáni magyar költészet európai szellemiségű, hatalmas műveltségű fő képviselője a maga beteges vívódásait és a nemzetet fenyegető veszélyérzetet utánozhatatlanul tudta megszólaltatni. Az első részben idézett művei után az Erdélyhez, Fogarashoz való kötődéséről szóló alkotásairól szólunk.

Jó tanár, szívélyes házigazda 

Erdélyről Babits nemcsak A röpülő faluban (1921) írt. Közelről ismerte Fogarast, hiszen 1908-tól 1911-ig, három tanéven át a fogarasi állami főgimnáziumban tanított magyart, latint és görögöt. Az erdélyi kisvárost Erdővár néven örökítette meg Halálfiai (1927) című regényében, és Fogaras sejlik fel helyszínként első regényében, A gólyakalifában (1913–1916) is. Sok nagy verse született Fogarason, mint például a Ballada Írisz fátyoláról, a Fekete ország vagy az élet törékenységének és végességének titkát feszegető híres Esti kérdés. A Levél Tomiból költői énje egyszerre utal a római költő, Ovidius máig ismeretlen okból történt életfogytiglani száműzetésére (a Fekete-tenger partjára) és a maga „világon való bujdosására” (Világon való bujdosásaimnak, 1940) – egy nehéz sorsot adó, szigorú, korábban csak provinciálisnak és marginálisnak hitt világba:

„Te nem ismered, ti nem ismeritek,

e fellegeket,

melyek az ember vállaira szállnak

elbírhatatlan vasmadárnak:

 törpék vagyunk 

s egeket hordozunk.

Te nem ismered e földeket; itt

a nyájas szöllő sohasem virít,

a bársony barack nem mosolyog:

itt élni s halni mindegy dolog.

Egy nagy átok ül Fogarason,

mint úrnő ül a várfalakon” 

(Levél Tomiból, 1911)

Egyik fogarasi kollegája, Ambrózy Pál szerint Babits „jó tanár volt, de hiányzott belőle a közvetlenség” (idézi Bisztray Gyula: Babits fogarasi évei. I., Irodalomtörténeti Közlemények, 1956/3). Magányos, önemésztő ember volt, de szívélyes házigazda, aki szeretett vendégeket fogadni – már Fogarason is, nemcsak később Esztergomban. Tiszta véletlennek nevezhető, ahogyan Babits (később, Budapesten) megházasodott: kedvenc tanítványa, Szabó Lőrinc átengedte neki a maga akkori barátnőjét, Tanner Ilonát… 

Az 1937-ben született Hatholdas rózsakert című elbeszélésben Babits kivételesen engedékeny mosollyal kíséri végig főhőse sorsát, Gruber Franci agglegénnyé válásának históriáját. A betegség itt heveny nátha formájában jelenik meg a történet első fordulópontján, amikor a sok kedves és pajkos sóti hajadon közül éppen a férjhez menésre elszánt, szép és komoly Irén meghűl, harminckilenc fokos lázzal fekszik otthon – és várja Francit. A frissen végzett ügyvéd, aki majdan törvényszéki bíró lesz, ellátogat Irénhez, akivel már alaposan hírbe hozták. A „nagybeteg” Irén pedig úgy megrendezi a beteglátogatási jelenetet, hogy egyben férjet fog magának. Az álmodozó fiatalembert ügyesen az ágyára ülteti, csókolgatni kezdi, aztán a szobába toppanó édesanyjának már vőlegényeként mutatja be. Gruber Franci pedig ámultában csak mamlaszul engedelmeskedni képes. A cselekmény bonyodalma ebből a beteglátogatási jelenetből bontakozik ki. A történet csattanóját a novellai keret már sejteti: sok nehézség árán, de Gruber Franci végül kihátrál a rá erőltetett jegyességből, és soha meg nem nősül. 

Házasélete nem volt felhőtlen

Babits Mihály és Tanner Ilona (Török Sophie) házasélete nem volt felhőtlen. Mindketten szélsőséges kedélyállapotúak voltak, s a költő egyre többet betegeskedett. Alacsony vérnyomása volt, gyomor- és bélpanaszok kísérték végig egész életét (járványos bélhurut, vérhas, epehólyag-gyulladás formájában). Köhögése, idült hörghurutja a dohányzásból fakadt. Már 1924 novemberében kórházba került sokízületi gyulladás miatt. Kórházi élményeit akkor így szedte versbe: 

„Csövek, / csövek, […] erek, / erek, rengnek a falak, búg a lift,/ élő sejt módján minden ágy/ hideg, / meleg, /vacogó lázakat cserél, / vacogó életet cserél…/ cserél élőt és holtakat. / S az élő fullad és fogoly, / de a halott kimegy, kimegy, […] szabad mezők közé […] míg itt az élő haldokol.” (Csövek, erek, terek, Bálint-klinika, 1924)

Hátborzongatóan negatív utópia

Az orvosok felelősségét éles megvilágításban ábrázolja utolsó regényében, az Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom címűben. Babitsnak ez a kíméletlenül leleplező disztópiája részenként jelent meg 1930-ban a Pesti Naplóban, majd önálló kötetként 1933-ban. Babits elszakad korábbi prózájának világától, a századforduló betegessé merevedett vidéki életének ábrázolásától (A gólyakalifa, 1916, Timár Virgil fia, 1922, Halálfiai, 1927). Ehelyett szinte tudományosnak tűnő lényegre töréssel, spártai tömörséggel, érdes stílusban épít fel egy hátborzongatóan negatív utópiát az Örök Harc világáról. A könyvet legelőbb Schöpflin Aladár méltatta a Nyugat hasábjain (1933, 23. szám). Babits a nagy háború frontbéli és front mögötti szörnyű tapasztalatait idézi. Kétségtelen, hogy a közelmúltra, mint például a francia hadifogolytáborokra is utal, amint arról Kuncz Aladár írt a Fekete kolostorban –, ugyanakkor tudományos-fantasztikus történetet alkot meg. A címbeli főhős, Kamuthy Elza mellett a regénynek másik kulcsszereplője Schulberg doktor, a hadiorvos. Schulberg neve szinte rímel Thomas Mann Varázshegyének eredeti címére (Der Zauberberg, 1924). A Varázshegy első magyar fordítása 1925-ben jelent meg. 

Gyilkolni küldött férfiak 

Az Elza pilóta azonban egyáltalán nem szanatóriumban játszódik. Schulberg nagy tekintélynek örvend az állandó harctól fenyegetett, céltalanul tengődő, magából kivetkőzött hátországban, ahonnan minden egészséges férfit gyilkolni és halni küldenek, a polgári lakosságot pedig a gáztámadások elől folyton légbarlangokba rekesztik. Ez a város statárium alatt áll, a civil élet lényegtelen luxusnak számít, az emberi kapcsolatok statikusak, semmi sem történik, csak amit a rendfenntartó és végrehajtó hatalom egybecsiszolt működése jóváhagy. A nők feladata egyedül az, hogy szüljenek, mielőtt őket is besorozzák. Schulberg nem az egyetlen orvosa a regénynek. Az örök harc világában vannak olyan más orvosok, akik titokban elvégzik a majdani hadkötelezettség megúszását szolgáló műtéteket, a „szerencsés” kisbabák megcsonkítását. A hadszíntereken pedig olyan orvosok „szolgálnak”, akik a betegektől lelkiismeret nélkül „megszabadulnak”… Schulberg doktor valami rejtély folytán rangban az összes orvos fölött áll. 

Schulberg orvosprofesszori múltja az örök harc durva zűrzavarában homályba merült, és a valamikor tudományos kísérleteket folytató, nagy műveltségű orvos a jelenben szinte minden orvosi erényét félreteheti. Részvét és gondolkodás nélkül alkalmazkodik, minthogy alkalmazkodnia kell a humánusnak rég nem mondható tébolyult viszonyokhoz:

„Én magam is még abból a régi világból vagyok, mikor az orvosnövendék még azt hitte, hogy nem az öldöklés, hanem az életmentés, nem a harc, hanem az önzetlen tudomány szolgálatára végzi tanulmányait. De hiába, az élet, a fejlődés nagyobb úr. Nevet a mi sajnálkozásunkon. – És a kultúra védelme? – Az nem árt... frázisnak. Szellemi fegyvernek a harc céljaira.” (Kutyák, szigetek, mécsek című fejezet)

A meghunyászkodók

E bizarr regényvilágban ott vannak a gyáva és kényelmes meghunyászkodók. Ilyen a főhős idősödő édesapja, aki osztálytársadalmi rangja alapján a légbarlangban is a legjobb fülkét tudhatja magáénak, és nem sokat zavarja, hogy felesége ellenkezni próbál a pusztító renddel, amely már elragadta Géza fiukat, és most Elza lányuk besorozásával fenyeget. Kamuthy Lívia már azt is bánja, hogy nem követte az elharapózott szokást, és időben nem csonkíttatta meg gyermekeit… Most már csak Schulberg orvosprofesszor segítségét kérheti, hogy Elzát mentsék fel a hadikötelesség alól. Az orvos nem egyezik bele semmilyen kockázatos – államellenes – döntésbe. Érvein átüt a huszadik század fejlődésének és militarizálódásának vészterhes elmélete: „nagyon jól tudják, mit jelent a legkisebb mozdulat is, mely a háború óriásgépezetével összeütközik! Kész öngyilkosság! Biztos halál! – Öngyilkosok is mindig akadtak – mondta Schulberg. – S van, aki a haláltól való félelmében lesz öngyilkos. Ez is egyfajta neurózis, s megvan a percentszáma. Kamuthyné nem bírta ki tovább: minden érzése föl volt zaklatva. […] Kamuthy úr nagyon rosszallólag nézett, a tanár azonban megértő volt, mint mindig. Bizonyos fokig mindenki neurotikus, még ő maga is! Egészen egészséges az lenne, aki minden idegével bekapcsolódna a nagy kollektív harcba, s nem is élne egyéni életet. […] 

A normális ember a harcra született, s a neurózis tipikus tünete ez a békevágy. Ami néha szintén elég harcias formában jelentkezik. – Hát csoda? – kérdezte Kamuthyné, 

[…] »hinnünk kell a végső győzelemben s a békében« – rebegte titkosan könyörgő hangján. – S az utolsó ítéletben s Krisztus országának eljövetelében – tette hozzá a professzor, és óráját nézte. – Muszáj visszamennem, biztosan keresnek már.” (Az orvos dilemmája című fejezet)

A szerelem a háború világában 

Elza nem tartozik a már gondolkodni sem tudó, műveletlen, beletörődő fiatalok körébe. Az eldurvult gépemberek közé sem, akik a hullahegyeket termelő örök harcot saját egyéni céljukként fogadják el, mivel egyedül csak ennyit tápláltak beléjük kisgyermekkoruktól fogva. Elza fiatal, okos, öntudatos és szerelmes. Természetesen a szerelmet sem lehet harmonikusan megélni a regény világában: 

„A két nem aligha volt valaha egymástól távolabb, mint az örök harcnak ezekben az éveiben. Férfi a nőt többnyire csak durva kalandokban, futó érzéki őrületekben tanulta ismerni; mert másnak nemigen lehetett nevezni a kötelező házasság rövid heteit sem. Egyébként minden elválasztotta őket! A nők tanultsága, értelmi fölénye... S a férfiak sötét élménye, amit a front adott... Dezső ritka kivétel volt”. (Az utolsó emberek című fejezet) 

Elza egészséges, művelt és érzékeny személyisége már önmagában lázadás az örök harc cinikus diktatúrájában. Doktor Schulberg tudja, hogy a besorozottakra mi vár. A frázis, hogy a háború idegcsillapító hatású, mert „leköti az egyént és mentesíti a felelősségtől”, csak a teljesen elgépiesedettekre igaz. Schulberg Elzával együtt repül a hadszíntérre. Védelmezni akarja Elzát, de a fronton bekövetkező eseményeknek már nem lesz ura. Elzára iszonyú kín leselkedik: végig kell néznie, amint szerelmét, Dezsőt kivégzik. Dezső bűne csak annyi, hogy a „kollektív fegyelemre”, azaz az ártatlanok és betegek legyilkolására nem hajlandó. Dezső elvesztése után Elza önkontrollja elvész, kényszerleszállást hajt végre. Schulberget eltávolítják mellőle, őt női foglyok közé vetik, ahol fejlett „lélektani technikával” „preparálják és beállítják” őket, hogy alkalmassá váljanak a minden erkölcsi skrupulus nélküli harcmodorra. Elzát saját szülővárosa ellen küldik bevetésre. A regény utolsó előtti fordulata Elza édesanyját, Kamuthynét mutatja, amint nem siet eléggé a légbarlangba (az óvóhelyre), így saját lánya áldozatává válik. 

Tudományos-fantasztikus orvosi emlékirat 

Babits igazi swifti, a Gulliverből ismert perspektívaváltó csavarral fejezi be regényét, melynek cselekményén egy tudományos-fantasztikus orvosi memoár elbeszélő fonala is végighúzódik. Az orvosi emlékirat szerzője Schulberg. A doktor halála előtt írt utolsó feljegyzéseiből kiderül, hogy az örök harc mégsem „a mi Földünkön” zajlott, hanem egy mesterségesen létrehozott bolygón, amelyet éppen a kísérletező doktor fabrikált! Ez az örök harcra berendezett, ember által teremtett világ önmagát számolta fel, hogy végül az utolsó életben maradt ember, maga az óvatlanul kísérletező alkotó is éhen pusztuljon iszonyatos művének romjain. 

Az Elza pilóta megdöbbentő témája sajnos ma sem igényel sok magyarázatot. Utolsó regénye utószavában Babits nem jóslatnak, hanem intésnek nevezi a regényét. Már az angol hajóorvos, Gulliver utazásainak megalkotója, Jonathan Swift is hasonló célt tűzött ki maga elé: figyelmeztetni és egyúttal nyugtalanítani akarta olvasóit, hogy a rossz és a még rosszabb ne következzen be. Az Elza pilóta utószavában Babits óvatosan, de annál nyugtalanítóbban figyelmeztetett a két világháború közötti időszak hangzatos álkereszténységére: 

 „És van egy nagy különbség a mi földünk és a regényben leírt planéta közt. A regény kihagyja az Istent. Az örök harc földjét nem az Isten teremtette. S talán azon a földön, melyet az Isten teremtett, nem történhetnek ilyen dolgok. Talán az Isten sugalmazni fogja azokat, akik szolgáinak vallják magukat, hogy álljanak útjába békevallásukkal a harc vallásának... […] De az is lehet, hogy magunkra hagy bennünket, s tűri még azt is, hogy szolgái is a harc szolgálatába lépjenek. Az Isten türelmes. Nem küld villámokat. Sőt én azt hiszem: az olyan világból, ahol nem törődnek vele: el is tűnik az Isten.” (Utószó)