Írni Karinthy Frigyes hatására kezdett el, akivel közös célt vallott magáénak: „az elsikkadt, agyonhínározott valóság felszínre búvárkodását” (Szathmári jellemzi e szavakkal Karinthy Frigyest). 1932 és 1935 között írta meg Hiába című trilógiáját (Múlt. Jelen. Jövő); ez a munkája csak hat évtizeddel később jelent meg nyomtatásban. Trilógiájában Szathmári „megjósolta” a második világháború kitörésének évét, a szocializmust, sőt a XXI. század „élproletárjainak” luxuséletét, az olyan eszközök feltalálását, mint a lehallgatókészülék vagy a hangírógép. Az „izombuta” kifejezést a testileg erős, de csekély szellemi erőfeszítésre kiképzett emberekre ő használta először.
Negatív utópia
1935-ben kezdte el írni a Gulliver utazása Kazohiniába című disztópiáját (a jelenleginél rosszabb társadalom víziója); az első változat 1941-ben meg is jelent, Orwell Állatfarmja és 1984 című regénye előtt. A szerző közben még hozzáírt, módosított az ő gulliveriádáján, amely a szocialista érában négyszer is megjelent Kazohinia címen, bár eléggé visszhangtalanul. Szathmári, mint sok más írását, a Kazohiniát is megírta-átírta eszperantó nyelvre; regénye az eszperantista körökben igazi feltűnést keltett, ezért több más nyelvre gyorsan lefordították. A Kazohinia korabeli hatástörténetét érdemes volna kutatás tárgyává tenni, hogy pontosabban láthassuk, hogyan hatottak egymásra a társadalomról oly sötét kórképet alkotó, az emberiség jövőjéért aggódó írók – Jonathan Swifttől a lengyel Lazar Markovics Zamenhofon és Aldous Huxley-n át Karinthyig, és Szathmáritól az ismertebb George Orwellig.
A Kazohinia főhőse seborvos egy hajón, és akárcsak Jonathan Swift Gullivere (1726), hajótörést szenved. Természetesen, Szathmári ismerte Gulliver ötödik, illetve hatodik utazását Karinthy Faremido (1916) és Capillaria (1921) című szatirikus utópiájából. A hatodik úton ez a „honosított”, avagy „egyetemes” Gulliver Kazohiniában ér partot a hinek és a behinek szigetén, ahol két egymásnak végletesen ellentmondó világrenddel találkozik.
Robotszerű társadalom
A hinek különösen fejlett technikai és tudományos szinten élnek teljesen érzelem-, indulatmentes és szigorúan célszerű életet. Eszményük a kazo, a tiszta értelem. Ez a „kazo” vezérli őket – legalábbis a regény elején úgy tűnik, ez az oka annak, hogy érzelmi semlegességben léteznek, nem versengenek, nem gyűlölnek, de nem is szeretnek. Aki nem tartja be a kazo értékrendet, az „kazi”, és azt a behinek közé utasítják. A behinek két táborra oszlanak, mindkét tábor értelmetlenül gyűlöli és pusztítja a másik tábort. A hinek társadalma magától működik, nincs semmilyen államhatalmi rendszer, és nincs más törvény sem, csak a kazo. Mindenki képességei szerint dolgozik, ráadásul azt dolgozhat, amit akar, és szükségletei szerint juthat hozzá a közös javakhoz. A hinek mind szürke kezeslábas egyenruhában járnak, nyáron pedig sokan meztelenül dolgoznak vagy pihennek. Senki nem birtokol semmit, vagyon nincs, versengés nincs, de család sincs… A hinek nem ismerik a boldogságot, sem a szenvedést, sem a jó és rossz pólusa között terjedő erkölcsi kategóriákat. Egyéniség nélküli, robotszerű emberek, szükségleteik és kötelességeik a kazo rend megnyilvánulásai, amely magas technológiává fejlesztett természetként strukturálja társadalmukat. Nem társalognak, nem játszanak, nem nevetnek, nem sírnak, nincs művészetük, a múltjukat nem őrzik, szavuk sincs sok-sok fogalomra, amelyek nélkül Gulliver egészen gyámoltalanul és végtelenül egyedül találja magát közöttük. Akinek bármilyen hevesebb indulati megnyilvánulása, érzelmi kitörése van, azt a betegek közé, kórházba szállítják. Gulliver könnyeit kémcsőbe gyűjtik, és vizsgálatra laboratóriumba viszik, őt magát pedig többször kórházba szállítják megfigyelés céljából. Miután elismerik racionalitásra való alkalmasságát, vállalhat munkát. Orvosi munkakört keres magának, a hinek orvosi szakkönyveit azonban nem érti, oly technikai fejlettségi fokon műtenek és kezelnek.
Marsbeli nyelven
„A tudásbeli és társadalmi távolság rendkívül kínossá tette amúgy is félszeg helyzetemet. Mikor a műtőben hangtalanul és óraműpontossággal összeműködve villant a kés egyik kézből a másikba, én csak leforrázott kiskutya módjára ugráltam köztük, és szégyenpír öntött el, valahányszor a nagy csendben egy-egy hang mégis megszólalt, mert az mindannyiszor csak nekem szólt.
És hiába böngésztem otthon a szakközlönyt, mit a csőposta rendesen lakásomra szállított, az az én számomra marsbeli nyelven volt írva. Csupa matematikai képlet volt az egész, még az egyes gyógyszereknek sem hatásait ismertette, csak kémiai tulajdonságaikat, amiből egy szót sem értettem. Kollégáim pedig olyanok voltak, mint a szfinx.
Ha legalább összeszidtak volna, mindent könnyebben tudtam volna elviselni. De a szenvtelen, oktató hang, amiről sohasem tudtam, mi rejtőzik mögötte, lelküknek ez a vákuumszerű megfoghatatlansága felőrölte idegeimet.” (Kazohinia, VI. fejezet)
Szathmári Gullivere szegről-végről leszármazottja a magyar „vadember” utazónak, Tariménesnek, aki magasabb civilizációjú világba látogat, de ott azt tapasztalja, hogy a magasabb civilizáció nem jelent egyértelműen jobb világot. Tariménes Bessenyei György 1804-ben megjelent államregényének, a Tariménes utazásának a főhőse. A kazohiniai kíber-falanszter utazója tanácstalanságában segédorvosnak osztatja be magát egy hin orvos mellé. Egy alkalommal agonizáló beteghez mennek, Gullivernek egy injekciót kell beadnia, amitől a beteg azonnal meghal… Az eutanázia a hinek világában bevett gyakorlat, Gulliver „keresztényi humánus felfogásával” azonban ellenkezik; ezért Gulliver gyilkosnak érzi magát. Nem sokkal e rémes tapasztalás után, egyszer csak a kórházban elborzadva tapasztalja, hogy az óvodáskorú gyermekek mint orvosnövendékek hullákat boncolnak, hogy megismerjék az emberi test felépítését! Gulliver kétségbeesve menekül a kórházból, és szövőgyári munkát vállal.
Szép új világ
Itt a Kazohinia kapcsán érdemes Aldous Huxley 1932-ben megjelent disztópiájára, a Szép új világra utalnunk, amely már 1934-ben megjelent magyar fordításban; Huxley lesújtó világábrázolásáról már 1930-ban írt Hamvas Béla (Aldous Huxley s a „véleményregény”, Nyugat, 1930/15., 219-221.). A Szép új világban a gyermekek szigorúan különválasztott négy kasztba különítve születnek meg, család nélkül nőnek fel; szabadságuk a kasztbéli-társadalmi funckiójuk betöltésére és szükségleteik gyors és alkalomszerű kielégítésére korlátozódik. Erre a Szathmári Kazohiniájában is elborzasztó részletességgel ábrázolt érzelmi-erkölcsi semlegességre, a részvétlenségre Huxley regényének gyermekeit úgy „kondicionálják”, hogy kellemes zenehallgatás közben rendszeresen végig kell nézniük, üvegablakon át, ahogyan idős emberek haldokolnak. Tény, hogy a huszadik század különböző nyelvű írói szinte egybevágó módon diagnosztizálták az embertelenség terjedő járványait.
Nemi munka
Kazohiniában tehát szerelem sem létezik: feltámadó nemi vágyaikat a hinek minden skrupulus nélkül, akár kívülállók előtt is készek kielégíteni úgy, hogy „nemi munkára” hívják azt, akit éppen „megkívánnak”. Gullivert a kazo szokásokról alaposan tájékoztatja kísérője, mégsem tud óvakodni a szerelemtől: ő a maga módján lesz szerelmes a szép Zolemába. Zolema a legnagyobb lelki nyugalommal dolgozik – egy hullafeldolgozóban, ahol nagyon fejlett technológiával újrahasznosítják a halottak szerveit… Ugyanis ezt a munkát nőiesebbnek találta, mint a bölcsődei munkát, ahol ágyakat kellett cipelnie és a sok piszkos ruhát! Szó sem esik arról, hogy a bölcsődében kisgyermekeket ápolni, gondozni, dédelgetni kellene, és érdemes volna játszani is a kicsikkel…
És mégis, kiegyensúlyozott, jóléti, biztonságos és békés világ a hinek világa, ahol az élet ellentétének nem a halált tartják, hanem a szenvedést. Kazohiniában halálba altatják azokat, akik gyógyíthatatlan betegek lesznek, de azokat is, akik „csak” sánták vagy vakok. Gulliver e szörnyűségeket barbár lelketlenségnek tartja, miközben kísérője, Zatamon az ő osztálytársadalomról, kultúráról, hazáról szóló elbeszéléseit csakis egy „beteg agyvelő” kitalálásainak véli. Egy jó hin nem érti az önmagáért való beszélgetés, a bármiben való gyönyörködés, a játék, a barátság vagy a szerelem mibenlétét és jelentőségét, és nem érti a lélek fogalmát: „Akkor a lélek valami szörnyű betegség lehet, ami mindent összezavar, és megzavarja a kazo egyensúly kialakulását”! (V. fejezet) Kazohiniában a kazo egyensúlyt tekintik valóságnak, és bármi, ami ezt az egyensúlyt megbontaná, az szerintük nem szolgálja a valóságot…
Az örök háború rémképei
Gulliver elvágyódik a hinek világából, ezért vendéglátói „átterelik” az általuk eltartott, de időnként rendesen megtizedelt behinekhez. A behinek „rezervátumában” Gulliver érthetetlen gyűlölséget és háborúskodást tapasztal két tábor, két egymástól rikító jelképek által élesen elkülönülő embercsoport között. Szathmári az irracionális behinek rajzában az örök háború rémképeit festi. A két, szenvedélytől fűtött behin közösség más-más jelrendszert használ, más-más eszmékben (metafizikai képtelenségekben) hisz. Egyik közösségnek sincs semmilyen köze a valósághoz. Gulliver nem képes megszokni a társas kapcsolatok és lelki élet nélküli hinek hűvös rendjét, de „a világ legborzasztóbb tébolydájához”, a behinek „bukut”, azaz háborút szító világához sem képes alkalmazkodni. Máglyán való megégettetését végül a behin telepre bevonuló hinek akadályozzák meg. Őt megmentik, de ugyanakkor az értelmetlenül egymást öldöső, „atavisztikusan beteg” behineket gázzal „megszüntetik”.
Eszmény és valóság kettőssége
Szathmári Kazohiniája keserűen józan utópia egy, a termeszhangyákhoz hasonlóan élő emberi „bolyról”, és megrázó disztópia az egymás ellen harcoló nemzetekről a második világháború előszelében. Regényének sokértelmű cselekménye és talányos szövege a századelő kultúrpesszimizmusának jegyeit hordozza. Hogyan is tartozhat az ember egyszerre a természet rendjébe mint teremtett lény, és a maga teremtette esetlegességek dimenzióit felvevő világba? E kettősséget Kazohiniában a félautomata hinek fejéből már kiküszöbölték, de eszmény és valóság „betiltott” kettőssége tovább kísért örök betegség formájában. Amikor Szathmári főhőse a regény végén visszatér a maga hazájába, az angol Gulliver-előddel ellentétben ő azonnal visszailleszkedik az erősen groteszkül csengő társadalmi-nemzeti szólamok világába…
Mi lehet akkor a megoldás a szenvedésre és a rosszra? – kérdezhetjük az íróval, aki főműve elkészülte után még elég sokat élt, de már nem írt újabb regényt, talán mert a Kazohiniában már mindent elmondott. Könyvét olvasta Babits Mihály (1941. augusztus 4-én bekövetkezett halála előtt), és az írót felterjesztette Baumgarten-díjra; de, ahogyan József Attila sem kapta meg e díjat, nem ítélték oda Szathmári Sándornak sem.
Irodalmi tükörkép?
„Az az ember egész, aki nem csak magának él” – írta Jókai a Politikai divatokban; és e „tételmondat” helyességét, mint az egészség receptjét, folyton csak keresgéli, de nem veszi komolyan a mindenkori világ. Szathmári Sándor utópiájában az arctalan tömegtársadalom, a kazo országa magas technológiai színvonalával lebontja az emberekről egyéni, egyszeri, megismételhetetlen természetüket, és tagadja az érzelmek és az erkölcs dimenzióit. Őrültségnek minősíti az együttérzést és az altruizmust. Kazohinia tagadja és tiltja az ember metafizikai létét, a nem embertől származó szabadságát. Nem keres mértékegységet, és nem kínál igazodó eszközt a sokszínű emberi deviancia mérséklésére. A szabályok nélkül összeomló, de mindvégig betörhetetlen behin „hordákat” rezervátumba zárja, és szükség esetén kivégzi.
Micsoda irodalmi tükörképünk ez?! Nézegethetjük egyéni és közösségi létünk sok ezer éves nyavalyáinak börtönében, míg mégiscsak gyógyulni vágyunk. Nincs új a nap alatt? Élet és szenvedés összefüggéséről kéziratban maradt Jézus-regényében így ír Szathmári Sándor:
„A szeretet mindannyiunknak jó és hasznos megoldás. Soha, semmiféle új uralkodó vagy új társadalmi rendszer nem enyhíti a szenvedéseket. Saját természetünknek kell változnia.” (Látván nem látnak, 1931–1935, Szathmári kéziratban maradt regénye)
