A beteg
2018-02-08 16:00:47
- Baricz Lajos
– A betegek világnapjára –
Órák hosszat ült a hideg teremben. A gyerekek cserélődtek, ő maradt. Nem akarta félbeszakítani a vizsgáztatást, hisz mára volt beütemezve. A vége fele már érezte, valami szúr a háta közepe táján. Estére nagyon fáradt és levert volt. Korán lefeküdt. Éjszaka háromszor cserélt pizsamát, ömlött az izzadság róla. Reggelre jobban érezte magát. Egész nap végezte teendőit. Majd minden rendbe jön! – reménykedett. Mindig sokat imádkozott, de most sokkal buzgóbban, bensőségesebben. Reggelre ismét jobban érezte magát, láza is elmúlt.
Így telt el pár nap: családorvos, gyógyszer, izzadás, köhögés, munka.
Egy hét után ismét családorvos. Hétvége van, ráadásul május elseje következik. Jobb itthon. Annak ellenére, hogy most már ágyban van, fázik, rázza a hideg. A paplan alatt hajszárítóval melegít, hogy ne fázzon. Estére 41 fokos a láz. Ijedtség és sűrű telefonálás, senki sem veszi fel. SMS-ek az ismerősöknek. Végül jön az üzenet, halvány reménysugár, kis idő múlva jön a rohammentő szolgálat. A közben bevett gyógyszerektől a láz lement 38 fokra. A vizsgálat után saját kérésre viszi a mentő. Szirénázik, siet. Azonnal kezdődik a kivizsgálás: vérnyomás, lázmérés, szív, tüdő, vizelet. Az nincs. Szonda, zavaros. Vesére gyanakszanak – nefrológia. Nem tud felkelni, felülni sem. Pelánkázzák. Pánik, önkívületi állapot. Orvosok, asszisztensek tanácstalanul tanácskoznak körülötte, CT-átvilágítás: kétoldali tüdőgyulladás. Újabb tanácskozás az ágya mellett. Aztán a tüdőkórház igazgatója dönt: a legerősebb antibiotikum. Ennek hatására már egy nap múlva felcsillan az orvosok szeme: túléli!
Két-három perfúzió egyszerre, gyógyszerek sokasága. Etetik, pelenkázzák, mosdatják. Egynapi kezelés után már fel tudja emelni a fejét – reménykedik. Fáj a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, különben semmi fájdalma nincs. Csak néhány látogatót engednek hozzá, de sok-sok figyelmességet, segítséget kap. Közben kint egy fél világ imádkozik érte, mert úgy érzik, szükségük van még rá. Napról napra erősebb, már egyedül eszik, felül az ágyban, segítséggel feláll, tesz néhány lépést, a kagylóhoz totyog, tükörbe néz, megijed önmagától, kiveszik a szondát, leveszik a pelenkát (újabb pánik: vajon észleli-e a szükségleteit?).
Bidézés a kórteremben, szégyen és megkönnyebbülés, majd segítséggel a mosdóig megy, és megteszi az utat egyedül, hálálkodik Istennek, orvosoknak és azoknak, akik testileg-lelkileg mellette álltak. Nagyobb örömet érez ezért a tíz méterért, mint a mostanig megtett több százezer kilométerért.
Aztán pár nap múlva hallja a bűvös mondatot: Hazaengedjük, de vigyázzon az egészségére, mert Isten is csak úgy tud magára vigyázni!
Csomagjait szerettei viszik. Neki elég önmagát és a reményteljes jövőt vinnie. A kórház lépcsőkorlátját fogva háromszor kell megállnia pihenni, hogy elmehessen az érte jött autóhoz. Ezalatt (és utána) érzi, mily törékeny az egészség, milyen vékony cérnaszálon függ az ember élete, mennyire óvni kell azt saját magában és másban. Hisz egy csepp a végtelen Istenből.
