Trump úgy viselkedett Zelenszkijjel a botrányos találkozón, mint amikor a vadnyugaton bevonultak a cowboyok az indiánok földjére, azt ígérve nekik, hogy megvédik őket az ellenséges törzstől, ha hagyják, hogy szarvasmarháikat legeltessék a rézbőrűek területén, majd rezervátumba küldték őket. A sajtó előtt történő találkozó célja nem a béketárgyalás volt, hanem inkább a jelzés a világ felé, hogy ki a nagyfőnök, aki diktál. Az üzenet világos volt. Üzletet akar, nem békét. Mert ha az utóbbi lett volna a cél, nem alázza meg a világ szeme előtt az ukrán elnököt. Aki – tetszik vagy nem – olyan ország demokratikusan megválasztott vezetője, amely értékes ritkaföldfémekkel, kiváló mezőgazdasági területekkel és más nyersanyagokkal rendelkezik, amelyeknek kiaknázása, eladása tényező a világpiacon. Trumpnak is igaza van. Ha az Amerikai Egyesült Államok dollármilliárdokat fektetett be a hadban álló országba, akkor szeretné visszaszerezni némiképpen ezt a pénzt. Ez valahol az Európai Uniónak is érdeke, hiszen az Ukrajnának nyújtott segély, a tagállamok védelemre fordított kiadásainak növelése máshonnan vonja el az erőforrásokat. És ezeket a kiadásokat az uniónak is vissza kell majd szereznie. Nem beszélve az uniós mezőgazdaságban okozott felfordulásról, ami továbbra sem rendezett, és még okozhat elégedetlenséget. Ezért is nagyon fontos, hogy a március 6-ra tervezett rendkívüli uniós csúcsértekezleten dűlőre kell jutnia a közösségnek Ukrajna ügyében, és az amerikai adminisztrációnak is világos üzenetet kell küldeni arról, hogy Európa hol helyezkedik el a befolyási övezeteket újraelosztó nagyhatalmak között. A sok beszólás között Trump jelezte, hogy tárgyalt Putyinnal. Aki vélhetően békét akar, de úgy, hogy nem mond le az elfoglalt területekről. Itt azonban egy olyan elvi világpolitikai kérdéssel állunk szemben, amelyre nem volt példa a második világháborút lezáró egyezmények óta. Egy ország – nagyhatalom – megtámadott katonai haderővel egy másik szuverén, független, demokratikusan létrejött államot, és ennek következtében szeretne határmódosítást. Ennek a szomorú előzménye az, hogy megoldatlan etnikai súrlódásokra hivatkozva robbantották ki a háborút. Erről a második világháború kitörése jut eszembe, amikor mondvacsinált
ürüggyel (lengyel–német határ közeli rádióállomásnál megrendezett incidens) a náci Németország napok alatt lerohanta Lengyelországot. Igen ám, de azelőtt volt egy orosz–német egyezmény (Ribbentropp–Molotov-paktum), amivel Németország és a Szovjetunió között még közvetlenül a háború kitörése előtt titokban felosztották Lengyelországot. Ha azokról a békefeltételekről tárgyalnak, miszerint Ukrajna átadja az értékes ritkaföldfémek kitermelésének jogát Amerikának, az oroszok pedig megkapják az elfoglalt területeket, akkor rémesen hasonlít a politikai helyzet a második világháború előtti helyzetre. Az én értelmezésem szerint nem Zelenszkij áll közel a harmadik világháború kirobbantásához. És azt is tudja, hogy kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen, ha nem kap fegyvert és pénzt, akkor az oroszok kezébe kerülhet. Az ásványkincseket sem tudja kitermelni az amerikaiak vagy külföldi beruházók nélkül, és Ukrajna sem épülhet újra a békekötés után. A világtörténelemben mindig is a nagyhatalmak voltak a béke és a hadviselés urai, mert ők rendelkeztek, rendelkeznek megfelelő gazdasági erőforrással ahhoz, hogy erről dönthessenek. Egy demokratikus rendszerben viszont az állampolgároktól függ az, hogy választásokkor kinek szavaznak bizalmat és kit juttatnak döntési helyzetbe, mert elöljáróink befolyásolják mindennapi életünket, sorsunkat a nagypolitika színterétől a kisebb játszóterekig.
