A berlini fal 25 évvel ezelőtt omlott le
Európa megosztottságának jelképe; Nem lehetett előre látni az újraegyesítést sem
Európa megosztottságának jelképe
Huszonöt éve, 1989. november 9-én leomlott a berlini fal, amely évtizedekig jelképe volt a második világháború utáni Európa megosztottságának. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása a fal történetéről:
A II. világháborút követően a vesztes Németországot és fővárosát, Berlint megszállták a győztes antifasiszta koalíció csapatai. Berlinnek a nyugati szövetségesek által ellenőrzött része és a szovjet zóna között – amely az 1949-ben létrejött NDK fővárosa lett – többé-kevésbé szabad volt az átjárás, s ennek révén a keletnémet területeket 1949 és 1961 között 2,5 millió ember hagyta el, s települt át Berlin nyugati szektorába.
A német kérdésről, de különösen Berlin megosztottságáról 1961 augusztusában kiéleződött a nemzetközi vita. Az NDK egyre idegesebben szemlélte a keletnémet polgárok fogyatkozását, de rossz szemmel nézte a város keleti részén élő, de a nyugati oldalra ingázók tömegét is. Augusztus 11-én az NDK parlamentje – moszkvai jóváhagyással – felhatalmazta a kormányt arra, hogy bármiféle intézkedést meghozhat, ami az ország védelmében szükséges. 1961. augusztus 13-án éjjel „az NDK államhatárának biztosítása céljából” a keletnémet hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták a két Berlint elválasztó zónát. Két nappal később, augusztus 15-én Szászországból érkezett építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett nekiláttak, hogy az akadályok helyén betonelemekből álló falat építsenek a határ mentén.
A fal rendeltetése elsősorban az volt, hogy meggátolja a keletnémet állampolgárok tömeges menekülését a nyugati városrészbe.
A 160 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfalrendszer vonalán 302 figyelőtorony és 43 föld alatti bunker volt. A várost 45 km hosszan szelte át. A határövezet 50-100 méter szélességben tiltott zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárok-rendszer és külön gépkocsiút biztosította. A két városrész közti 80 átkelőhely közül csak 12 maradt nyitva, elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is, csak a friedrichstrassei megálló működött tovább, ahol határállomást rendeztek be.
Az 1961-es váratlan határlezárás mindkét oldalon sokkolta a berlinieket, családok szakadtak szét, ezrek nem tudtak eljutni munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél viták alakultak ki, atrocitásokra került sor, de sokan akkor szöktek át. Sokkolta a nemzetközi közvéleményt is, a körülzárt Nyugat-Berlin a veszélyeztetett szabadság szimbólumává vált. John Kennedy amerikai elnök 1963-ban tett látogatásakor elhangzott híres mondata: „Ich bin ein Berliner” a szolidaritás kifejezése volt. Majd negyedszázaddal később hangzott el Ronald Reagan amerikai elnöknek a Brandenburgi kapunál mondott, azóta legendássá vált üzenete a szovjet vezetőhöz: „Mr. Gorbacsov! Döntse le ezt a falat!”
A 70-es évek elején Willy Brandt nyugatnémet kancellár a két német állam viszonyának javítását célzó új keleti politikája révén elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A nem aktív (főként nyugdíjas) keletnémet állampolgárok újból utazhattak Nyugat-Berlinbe, s a nyugat-berliniek ismét meglátogathatták kelet-berlini, illetve a város körül élő rokonaikat.
A fal fennállása alatt, 1961 augusztusa és 1989 novembere között mintegy ötezer embernek sikerült az NDK-ból Nyugat-Berlinbe menekülnie, körülbelül ugyanennyit fogtak el szökés közben. A potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 136 halálesetet tart nyilván, de néhányuknál nem tudni biztosan, hogy a menekülők a leadott lövések vagy baleset, szívroham, esetleg öngyilkosság következtében vesztették életüket. Más számítások szerint mintegy 250-re tehető a számuk, de egyes szervezetek ezer fölötti halálos áldozatról beszélnek, ami nem csak a közvetlenül a falnál történt tragédiákat összesíti. A halálos tragédiák fele a fal fennállásának első öt évében történt, az utolsó halálos áldozat egy 22 éves fiatal volt, akit 1989. február 6-án lőttek agyon.
A kelet-európai változások az NDK polgáraira is hatottak. Ebben az időszakban látványosan megugrott a szocialista német államot elhagyó állampolgárok száma, különösen miután Magyarország 1989 augusztusában-szeptemberében megnyitotta a nyugatra vezető utat a menekülők előtt. Az NDK-ban 1989 őszén kibontakozó tíz- és százezres megmozdulások megingatták a párt- és állami vezetést, s elvezettek a fal ledöntéséig. A népharag miatt október 18-án az amúgy is beteg, de a modernizációra képtelen Erich Honecker pártfőtitkár-államfőnek távoznia kellett tisztségeiből, a megújult pártvezetés pedig radikális engedményre kényszerült. 1989. november 9-én a Német Szocialista Egységpárt KB tájékoztatáspolitikai titkára, Günter Schabowski a televízióban bejelentette, hogy megnyitják az ország határait, beleértve a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket. A kormány az átlépést csak másnaptól és előzetes rendőri engedéllyel tervezte, de Schabowski egy kérdésre azt válaszolta, hogy az intézkedések azonnal hatályosak. Még a sajtótájékoztató alatt berliniek tízezrei indultak a határátkelőhelyekhez, s másutt is tömegek lépték át a határt. Az első éjszakán még személyi igazolvánnyal, 10-én reggeltől azonban már csak vízummal lehetett Nyugat-Berlinbe utazni. Mégis: a fallal együtt egy lélektani gát is leomlott, a tovább folytatódó tömegtüntetéseket pedig már a német újraegyesítést sürgető jelszavak uralták.
A következő napokban a berliniek a valóságban is bontani kezdték a falat, a határzár magánszorgalmú eltávolítása különösen az 1990. március 18-i parlamenti választások után gyorsult fel. A szervezett bontás 1990 nyarán indult: június 13-án kidöntötték a helyéről az első betonszelvényt a Bernauer Strasse és az Acker Strasse sarkán, június 22-én pedig a négy nagyhatalom külügyminisztereinek jelenlétében ünnepélyes keretek között bontották le a leghíresebb átkelőhelyet, a sok kém- és kalandregényben, filmben szereplő Checkpoint Charlie-t. 1990. július 1-jén a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a belnémet határ berlini szakaszán, s július 13-án hivatalosan is megkezdődött a fal bontása. A Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel véglegesen.
Nem lehetett előre látni az újraegyesítést sem
Voltak ugyan erre utaló jelek az akkori keleti tömbben, de mégsem lehetett előre látni a berlini fal leomlását – mondta Franz Vranitzky akkori osztrák kancellár a Die Presse című osztrák lapnak 1989 novemberére és az azt megelőző fél évre visszaemlékezve. Vranitzky szerint azt sem lehetett előre látni, hogy a fal leomlását követően bekövetkezik Kelet- és Nyugat-Németország újraegyesítése.
A szociáldemokrata politikus, aki 1986 és 1997 között állt az osztrák kormány élén, az interjúban elmondta: az osztrák kormány nem rendelkezett semmilyen megkülönböztetett információval 1989. november 9-ének előestéjén, nem volt semmifajta híráramlás a kormányok között. Bécs az információszerzés tekintetében az egyes országokban működő diplomáciai szolgálatainak értesüléseire volt utalva, valamint a médiára. „Tájékozódás, tájékozódás, tájékozódás” – felelte Vranitzky arra a kérdésre, hogyan élte meg november 9-ét.
„Vannak, akik ma azt mondják, előre lehetett látni, hogy mi fog történni. Én nem tartozom közéjük” – mondta, elismerve másrészről, hogy voltak bizonyos jelek, amelyek az esetleges változásra utaltak. „Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök például néhány héttel korábban azt mondta nekem: ez így nem megy már tovább. Mármint a szigorú kommunista pártrendszer egész Kelet-Európában” – idézte fel az osztrák politikus, majd hozzátette: Németh szerint a keleti tömbben nem akarták már a függőséget Moszkvától. Egy alkalommal pedig arra kérte Vranitzkyt, hogy tegyenek egy körutat autóval Alsó-Ausztria keleti részén és Burgenland falvaiban. „Meg akarta nézni a falvakat. Megkérdeztem, hogy miért érdeklik annyira a falvak. Azt mondta: a falumegújítási program miatt, ami éppen akkor zajlott nálunk. Ez nagyon érdekelte, mert hamarosan nekik is kellett valami hasonlót csinálniuk ezen a téren Magyarországon”.
A berlini fal, illetve a vasfüggöny leomlásához hasonlóan ugyanígy nem lehetett biztosan előre látni Vranitzky szerint azt sem, hogy bekövetkezik Kelet- és Nyugat-Németország újraegyesítése. Az osztrák kormány 1989. november 24-én, két héttel a berlini határzár megnyitása után még gazdasági együttműködési megállapodást kötött a Német Demokratikus Köztársasággal. Vranitzky a lapnak elmondta, abban, hogy beleegyezett a megállapodás megkötésébe, az a szándéka is közrejátszott, hogy támogassa Helmut Kohl nyugatnémet kancellár politikáját, valamint ez volt Kohl kifejezett kérése is. Kohl nem akarta „felégetni a hidakat” – mondta. „Természetesen nem akartam hivatali kollégám, Kohl Németország-politikáját semmilyen módon zavarni. Ezért felhívtam, és megkérdeztem, mit gondol a dologról. Kohl azt mondta: Kérlek, tedd meg mindenképpen, Modrow (Hans Modrow, az NDK külügyminisztere) olyan, akivel lehet beszélni a jövőről” – idézte fel Vranitzky.
Bruno Kreisky korábbi szociáldemokrata kancellár – aki 1970–1983 között vezette az osztrák kormányt – egy nappal a berlini fal leomlása után úgy vélekedett az osztrák televízióban: ha az emberek akarják, akkor lesz német újraegyesítés. Vranitzky a Die Pressének azt mondta: ő maga összetettebben látta akkor a helyzetet. „A Moszkva és Washington közötti frontok akkoriban szemmel láthatóan fellazultak. A kérdés akkor az volt: ha egyszer talán tényleg vége lenne a hidegháborúnak, akkor természetesen lehetséges lenne a német egység”.
Egyes európai fővárosokban voltak fenntartások egy, a korábbinál lényegesen nagyobb Németország létrejöttével szemben, Ausztria álláspontja azonban Vranitzky szavai szerint mindig pozitív volt. „Mindig azt mondtam: nincsenek félelmeink ezen a téren” – jelentette ki a Die Pressének.
