Vannak találkozások, amelyek néhány napra vagy hosszabb időre szabaddá teszik az embert. Ezt az érzést bennem legtöbbször a kérés nélkül felajánlott élettörténetek őrzői idézik elő. Zsigmond Gyöngyvér története más, mint az eddigiek. Egyesek számára talán távolibb, megfoghatatlanabb, de biztos vagyok benne, hogy lesz, aki a sajátjának érzi.
Gyöngyivel és családjával egy hétfő este, hazafelé menet futottam össze. A férjét ismertem – egy korábbi történetet ő is megosztott velem –, a szép arcú, kedves nővel viszont csak köszönő viszonyban voltunk. Ezért is lepett meg a lelkesedése, amikor meglátott, és felismert a lakótelepi szürkületben.
– Amit átéltem, azt muszáj másoknak is átadnom – mondta különös szenvedéllyel, miközben óvodás kisfia méhecskeszorgalommal próbálta magára irányítani a figyelmet. Egy héttel későbbre beszéltük meg a találkozást.
– Májusban átestem egy műtéten – kezdte történetét Gyöngyi az ajándékozók leplezetlen izgalmával. – Kedden operáltak Szatmárnémetiben, és tudtam, hogy csütörtökön ki kell engedjenek a kórházból, mert szombaton bérmálkozik a fiam. Azt is tudtam, hogy amit kérek a Jóistentől, azt megadja. Éjszaka három órát imádkoztam, Jézus segítségét kértem. Amikor behunytam a szemem, mintha aranyeső hullott volna rám. Éreztem a felém irányuló végtelen szeretetet. A következő pillanatban egy pásztorbotot láttam felém jönni. Az imáim meghallgattattak, időben haza tudtam menni. Ez volt az első megtapasztalásom.
– A következőre mennyit kellett várnod?
– Alig egy hónapot. Június 17-én a szőkefalvi búcsúban, ahova mindig el szoktam menni, nagy vihar kerekedett. Mindent be kellett vinni a templomba, és amikor segíteni szerettem volna, azt mondták, hogy a Bibliát vigyem fel az oltárhoz. Különös érzés kerített hatalmába, tudtam, hogy ennek jelentősége van. A legnagyobb élményt pedig az augusztus hozta el. Találkoztam valakivel, aki azt mondta nekem: gyere Medjugorjéba. Belém villant, hogy eljött az idő. A Mladifest nemzetközi ifjúsági találkozó alkalmából mentem el a Mária-jelenések földjére. Az utazásra Déván készítette fel a csoportot egy pap, akitől egy rózsafüzért kaptam. Ő mondta, hogy tárjuk ki a szívünket a Szűzanya előtt, és én elhatároztam, hogy annyira kitárom, amennyire csak tudom.
– Mi volt a medjugorjei napok legerősebb tapasztalata?
– Augusztus 2-án, a jelenések napján 4 órakor kimentem a sziklára, és 9 óráig várakoztam. Vittem magammal széket, azon ültem. Behunyt szemem előtt aranygömbök jelentek meg, aztán elöntött a Szentlélek ereje. Sem szólni, sem mozdulni nem tudtam. A következő pillanatban két sötét felhőt láttam közeledni, majd egy nagy fehér felhő jelent meg előttem, utána pedig egy aranyvár. Most már tudom, ennek az volt az üzenete, hogy az imádsággal minden sötétséget, rossz gondolatot el tudunk oszlatni. Volt mellettem egy agysérült fiúcska, az édesanyja tartotta az ölében. Odamentem hozzá, megsimogattam. Elhatároztam, hogy amikor feltűnik a látnok, segíteni fogok az anyának, hogy vigye eléje a gyereket. Így is lett. Én is megérinthettem a látnok jobb kezét, és abban a pillanatban átjárt a Szűzanya hatalmas szeretete. Éreztem, hogy azt mondja: „Fogjátok meg szorosan a kezem, és ne engedjétek el”. Tudtam, hogy keresnem kell egy kezet a tömegben, és át kell adnom ezt az üzenetet. Egy férfi válaszolt a hívásra. Megragadta, és olyan szorosan fogta a kinyújtott kezem, mintha soha nem akarná elengedni. Legalább 40 percig haladtunk előre a sziklákon, és bár nem volt nyitva a szemem, tudtam, hova kell lépnem. Az üzenet itt is világos volt: szorosan tartva kell egymást vezetnünk az úton. A fesztivál utolsó napján felvonultak a részt vevő országok, mindenki kapott egy pásztorbotot és egy rózsafüzért. Itt ér körbe a történet, én ugyanis tudtam, hogy mindkét ajándékot már korábban megkaptam. Hasonló érzésem támadt, amikor a tömeg sorban állt, hogy megérintse a keresztet. Éreztem, hogy nem kell előre mennem, az a jó, ha hátulról érintem meg, hiszen én arra vágyom, hogy a Szűzanya vezessen, nem pedig arra, hogy előtte haladjak. A buszon hazafele égi segítséggel írtam egy imát is, azt mindennap elmondom.
– A tapasztalataidat megosztottad a csoporttársakkal?
– Nem volt rá lehetőségem. Bár sokadmagammal utaztam Medjugorjéba, a szent helyen végig egyedül voltam – persze csak földi értelemben –, magamban elmélkedtem, imádkoztam. Csak egy idegen nőnek meséltem el, amit átéltem. Először németül kezdtünk beszélni, aztán kiderült, hogy tud románul, végül magyarul is megszólalt. Ezen sokat kacagtunk. A különleges találkozások közé tartozott az is, amikor egy taxisofőr várakozásteljesen megállt előttem, és én, aki mindig gyalogoltam a szálláshelytől a hegyig és vissza, kitártam a kezem, és áldást kértem rá. Szavakban nehéz kifejezni azt az örömöt, ami annak az embernek az arcán tükröződött. Egyébként többször meggyőződtem arról, hogy a zarándokok kényelméről gondoskodó helyiek éppen az ilyen lelki ajándékokra várnak.
– Mennyire tudtad megőrizni a medjugorjei élmények intenzitását a hazatérés után?
– Azóta is végtelenül boldog vagyok, és ezt a boldogságot szeretném másoknak is
továbbadni. Ezért is éreztem fontosnak ezt a találkozást.
