Beavatás, avagy amikor az apa elviszi a fiát az ország tetejére

– Hagyd már abba a kütyüzést! Gyere, menjünk szaladni egyet! – szoktam hívogatni a fiamat, amikor látom, hogy a kelleténél többet nyomogatja a szerkentyűket, a függőségig belesüppedve digitális álomvilágába. Általában szívesen jön is, hiszen szeret velem lenni.

– Apuka, nézd meg a Battle royale-t – én pedig erőt veszek magamon, s bár a számítógépes játékok sosem tudtak lekötni, mégis belepillantok. Egy darabig nézegetem a lövöldözést, de hamar elegem lesz. 

– Na, most már gyerünk! Erre ő szó nélkül öltözködik, és tíz perc múlva mögöttünk a város.

Sokat kirándultunk már együtt, többször jártunk a Fogarasi-havasokban is. Egy augusztusi hétvégén azonban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy magammal vigyem egy nagyobb szabású gyalogtúrára is. Nem mást, mint az ország legmagasabb csúcsát, a Moldoveanut céloztuk meg egy háromnapos kiruccanás keretében. 

A gyaloglást a hegy lábánál kezdtük, a felsőszombatfalvi Brâncoveanu ortodox kolostor közelében. Az épületek, a templom és ezek belsői olyan tökéletes rendben voltak, a vérpiros rózsákkal és kardvirágokkal díszített kert annyira ápolt és szeplőtlen volt, hogy egy pillanatra azt hittük, nem is itthon vagyunk. Ha országunk a kolostor igényességének csak a töredékével vetekedne, akkor máris kétezer kilométerrel nyugatabbra érezhetnénk magunkat Európában. A kolostor környéki tömegáruk giccsparádéjának látványa azonban gyorsan visszapofozott e földi valóságunkba, s ha szentelt vízzel nem is töltöttük meg kulacsainkat, azért tudtam, hogy az imára nagy szükségünk lesz az elkövetkező napokban. 

Gyönyörűséges erdőben baktattunk felfelé. Az átszűrődő napsugarak fényfürdővel melengettek, az átlátszó patak locsogva csacsogott és csörtetve csobogott a vörös moszattal festett kövek között. Tudta, merre tart, tudta, hogy nemsokára várja az Olt, és megsemmisül a nagy folyóban. Mégis szaladt tovább a végzete felé, visszafordíthatatlanul, mint ahogyan mi is rendületlenül egyre csak emelkedtünk. Ott, ahol a csermelyek és a patakocskák már nem is kőlépcsőkön, hanem egyenesen a kőfalakról zúdulnak alá, ott van a Szombatvölgyi-menedékház. Varázslatos vidék. A fenyvesek itt még a turistaház díszletéhez tartoznak, de kissé feljebb a hatalmas szálfák, a kemény időktől megtörve, borókássá szelídülnek. Itt mindennek nagyobb súlya van, mint odalent: a hátizsákok nehezebbek, egy csésze tea aranyat ér, egy tányér levesért éveket adnánk az életünkből. A ház és a szoba egyszerű volt, de megfelelt az elvárásainknak: fedél alatt lenni, vízszintesen. 

Rövid pihenés után felkíváncsiskodtuk magunkat a környék fő látnivalójához, ahhoz a sziklalyukhoz, ahol Arsenie Boca ortodox szerzetes pap imádkozott egykor. Szép nyári napokon emberek százai zarándokolnak el ide az ország minden részéből, olyanok is, akiknek nagy része még soha nem járt hegyi ösvényeken. Márpedig a remetelakhoz vezető ösvény nincsen kiépítve, s a 200 méternyi szintkülönbség még a tapasztaltabbakat is meglihegteti. Figyelgettük, amint a csoszogós és csicsás szandálos nénik esetlenül küzdenek a gravitációval, s a helyzet komikumára való tekintettel a fiammal kínosan ügyeltünk arra, hogy még véletlenül se nézzünk egymásra. A hegyekben mindenki köszön mindenkinek, sőt gyakran szóba is elegyedünk egymással, akár egy kicsi faluban. Ezt tettük mi is, és megtudtuk egy bukaresti hölgycsoporttól, hogy a következő napokban folytatják zarándoklatukat, és felkeresik a pap felváci születési helyét, valamint a felsőszilvási sírhelyét. Bár az ortodox egyház nem támogatja a Boca-kultuszt, a Securitate által meghurcolt, Erdély szentjének nevezett papnak hatalmas imázsa van. Ezt támasztják alá az imafülke közelében elhelyezett ételáldozatok is. Volt ott keksz, sütemény, perec, de még egy borkán zakuszka is. Erre a látványra aztán a mi gyomrunk is korogni kezdett, és visszatérve a menedékházhoz, előkotortuk „páté”-konzerveinket. 

Mire másnap reggel a hegyek csúcsai (vagy a csúcsok hegyei) fellobbantak a felkelő nap sugaraitól, mi már úton voltunk, és az aranyló bércek irányába emelkedtünk. Minél magasabbra hágtunk, a hegyek árnyékai annál inkább megkurtultak a szemközti oldalon. A hegygerincig 900 méternyi szintkülönbséggel kellett megbirkóznunk, s a háromórányi küzdelem egy normális embernek elég is lett volna egy napra. Minket azonban legfeljebb kvázi normálisnak lehet nevezni, mert erőt merítve a Szombatvölgyi Nagy Ablak elénk táruló látványából, elindultunk nyugatra, a Moldoveanu-csúcs irányába. Az első csúcsról megpillanthattuk célunkat, melyről úgy tűnt, hogy már közel van, de valójában még többórányi járásra volt. A Fogarasi-havasok csipkézett gerince nem kezdőknek való vidék, ezért a 11 éves fiamat sok mászó megdicsérte. Közben megvitattuk az élet dolgait, s talán könnyebb lenne felsorolnom azt, hogy mi az, ami nem került szóba, mint az, ami igen. Boldog voltam, hogy vele lehettem, s hálás vagyok Istennek, hogy ilyen nagyszerű túratárssal ajándékozott meg. Az ösvényről festői völgyekbe kukkantottunk, oltári sziklákra kapaszkodtunk. A kék harangvirágokat már-már megszólaltatta a fuvallat, itt-ott havasszépe csábított lilulva-pirulva, kakukkfű illata bódított egyik csúcsról a másikra. Fel és le, majd ismét fel és ismét le. A legnagyobb csúcshoz közeledve bizony egyre jobban elfáradtunk, a fiam mind szótlanabb lett. 6-7 órai menetelés után jött a hideg zuhany: hátravolt a legnagyobb és legmeredekebb hegy, a Nagy-Vist, a 2.500 méter fölé csúcsosodó kaptatójával, amelytől még félórányi járásra terpeszkedik a Moldoveanu-csúcs. Tudtam, hogy a fiú az összeomlás határán van, és azt is tudtam, hogy még 6-7 órai gyaloglás vár ránk visszafelé. Elmagyaráztam neki a lehetőségeinket: ha most megfordulunk, nem jutunk fel a csúcsra, de két órával kevesebbet fogunk gyalogolni. Ha felmegyünk a csúcsra, még jobban elfáradunk, minden bizonnyal alaposan el is esteledünk, de elmondhatjuk, hogy jártunk az ország tetején. Azt is tudatosítottam benne, hogy nincsen köztes megoldás, mert ha felmegyünk, akkor le is kell jönnünk, nem éjszakázhatunk a gerincen, arra ugyanis nem vagyunk felkészülve. Tudomására hoztam, hogy nem erőltetem a további mászást, mert már így is erején felül teljesített, és büszke vagyok rá. Azt vártam, hogy a visszatérés mellett fog dönteni, de nem ez történt. Csak azért is összeszedte magát, s bár vízhólyagok is kínozták már a talpát, apró lépésekkel nekivágtunk a csúcshoz vezető utolsó gúlának. Egy óra múlva ott álltunk büszkén a hazai csúcsok csúcsán, a 2.545 méteres Moldoveanu-tetőn. 

A fiamat beavattam a magashegyek világába, ami nagyon hasonlít magához az élethez: kemény, de szép. Az életben is vannak nehézségek, amelyek előtt meg lehet torpanni, ideig-óráig botorkálni, téblábolni, de ha a célért érdemes küzdeni, akkor nem tántoríthat el semmi. Nagyon büszke voltam rá, mert kibírta, nem hátrált meg.

Késő este, 16 órányi járás után értünk vissza a menedékházhoz. Az utolsó órát koromsötétben tettük meg. Eltévedtünk, de hála az elemlámpáknak és az angyalokként küldött túratársaknak, megtaláltuk a helyes utat. Ágyba bújva, a fiam arra kért, hogy meséljem el életem első hegyi kirándulását. Örömmel tettem meg, mert olyan elevenen él bennem az édesapámmal átélt, három évtizeddel korábbi élmény, mintha csak a tegnap történt volna. Remélem, hogy ő is emlékezni fog erre a kirándulásra. Hamarosan elnyomta az álom. Az én talpam viszont úgy sajgott, hogy még sokáig nem tudtam elaludni. A fiam álmát őriztem.