Hétköznapi történet
Roland mindig saját „kuckóra” vágyott. Egypár lépésnyi szobára, ahol megélheti az elvárásoktól mentes hétköznapok szabadságát, olvashat vagy meditálhat, sőt még zenét is hallgathat, anélkül hogy jóakaró kezek mindegyre rányissák az ajtót megtudakolni, meddig tart még az „édes semmittevés”.
– Gyermekkorom tizennyolc évében – tudniillik anyukám sosem kezelt létkérdésekkel küzdő, sérülékeny kamaszként, neki a nagykorúságomig, sőt talán még azután is kisfiú maradtam –, szóval a születésem utáni közel két évtizedben mindennap meg kellett harcolnom a kizárólag rólam szóló, röpke percekért – kezdte történetét régi ismerősöm, akinek nyugtalan, megpihenni képtelennek tűnő természete sokáig rejtély volt számomra. – A szüleim válópere után szabadultak el körülöttem az indulatok, addig viszonylag feltűnésmentesen folyt nálunk az élet. Kisiskolás voltam, amikor apám egyik napról a másikra elköltözött tőlünk. Ennek – könnyen „megszemélyesíthető” – okát természetesen eltitkolta tőlem édesanyám és a hét évvel idősebb bátyám, akik mintha valami titkos szövetségbe léptek volna ellenem ebben a sorsfordító helyzetben. Hirtelen mindkettőjük elsőszámú „küldetése” az én jó úton tartásom lett, de mivel anyám gyakorlatilag „működésképtelenné” vált az elkövetkező hosszú időszakban, a testvérem „nevelgetett”. Pontosabban ő határozta meg az otthoni és iskolai feladataim ütemtervét, amelynek hiánytalanul eleget kellett tennem, ha el akartam kerülni a „bátyusszigort,” ahogy ő foglalta egyetlen szóba a fegyelmezési módszereit.
– Mit jelent az, hogy édesanyád „működésképtelen” lett? – szóltam közbe.
– Nem tudom, láttál-e már mély depresszióban lévő embert, mindenesetre én ezt kölyökfejjel úgy éltem meg, mintha az addig eléggé kapitányoskodó anyámmal testet cserélt volna egy mindenre érzéketlen, saját akarat nélküli űrlény. Betegszabadságot vett ki, és csak feküdt naphosszat az ágyában, a fal felé fordulva. Szerencsére valamennyire képes volt kívülről látni saját magát, így tudatosult benne, hogy segítségre van szüksége, és elkezdett pszichiáterhez járni, közben lassan a munkahelyére is visszatért. A felépülés azonban egy végeláthatatlan folyamat volt, és amíg tartott, teljesen ki voltam szolgáltatva a bátyám önkényuralmának, akinek anyám szabadkezet adott.
– Gyakran bántott a testvéred? – próbáltam újabb kérdéssel oldani a tisztán érezhető feszültséget.
– Nem telt el hét pofon nélkül, és ez még az enyhébb változata volt a „pedagógiájának”. Egyre jobban tartottam tőle, főleg, mert nem volt senki, akinek beszélhettem volna a sérelmeimről. A korombeliektől – barátoktól, osztálytársaktól – szégyelltem, hogy ilyen gyenge vagyok, a felnőttek között pedig nem akadt igazi támaszom. Egyedül apám értett volna meg – neki mindig is én voltam a kedvenc –, de ő annyira el volt varázsolódva az új választottjától, hogy nem mertem zavarni. A testvérem eminens tanuló volt, és zseniálisan játszotta a külvilág előtt az önfeláldozó tinédzser szerepét, aki szívügyének tekinti gyámoltalan öccse „patronálását”, így senkinek sem tűnt fel, hogy valami még sincs rendben ebben a szereposztásban. Utólag, felnőttként értettem meg a viselkedését, azt, hogy ő valóban családfenntartónak érezte magát a megcsonkult családi helyzetben, és a lelki, szellemi erejét meghaladó feladat miatti zaklatottságban rajtam vezette le az indulatait. Amikor összeállt bennem a kép, végre meg tudtam bocsátani neki. De azt a mai napig nem felejtem el, hogy egy elmulasztott rendrakás miatt képes volt kiborítani a földre az akváriumomat, amihez mindennél jobban ragaszkodtam akkoriban.
– Meddig tartott ez a terror?
– Körülbelül négy évig, amíg a bátyám egyetemre nem ment Kolozsvárra. Addig valamennyire anyám is magához tért, és bár fájlalta a pártfogójának tekintett nagyfia hiányát, erőt vett magán, és gondoskodott rólam, közben persze minden lépésemet ellenőrizte. Nekem sosem ment olyan fényesen a tanulás, mint a testvéremnek, így érettségi után inkább munkát kerestem. Árumozgatóként kezdtem dolgozni egy bevásárlóközpontban, azzal a konkrét céllal vagy inkább vággyal, hogy mihamarabb elköltözhessem otthonról. Mivel sosem voltam az a költekezős típus, pár hónap múlva már „be tudtam szállni” egy közös albérletbe két vidám, rendkívül jóindulatú székelyföldi egyetemistával. Egy apróhirdetésben találtam rájuk, egy háromszobás lakás legkisebb szobájába kerestek lakótársat. Amikor beköltöztem, úgy éreztem magam, mint aki egy teljesen idegen településen van álomüdülésen. Ebben az euforikus hangulatban ismerkedtem a városközponttól eléggé távol eső környékkel, ahol egyszerűen minden tökéletesnek tűnt. Hamar beleszerettem abba a kicsi kávézóba is, ahol a pincérlány kérés nélkül mindig tripla cukoradagot adott. Idővel kiderült, hogy ebben a kiváltságban csak én részesülök a törzsvendégek közül. Ő lett az első barátnőm, másfél év múlva pedig a menyasszonyom. Az utolsó előtti pillanatban „táncolt ki” a közös életünkből, minden eget rengető magyarázat nélkül. Azt mondta, hogy nincs felkészülve az elköteleződésre, de a következő évben mégis férjhez ment, a Facebook-profilja elárulta. Azóta nem volt komoly kapcsolatom, csak néhány villanásnyi románc, de nem is keresem a nagy lehetőséget. Anyánk halála után a bátyám lemondott a házról a javamra, ezzel, úgy gondolom, elszámolt maga és az égiek előtt is a múltbéli durva tévedéseiről. Mint már mondtam, nem haragszom rá, de nem is keresem a társaságát. A gyerekkori otthonunkat eladtam, és az árából vettem egy kétszobás tömbházlakást, ahol végre teljesen a magam ura lehetek. Hazataláltam önmagamhoz, ez egy olyan bizonyosság, amiért mindennap hálás lehetek.
