Bíborkát csak élete első perceiben, a névadáskor becézték. Ezzel ki is merült a szülői kényeztetés, mintha minden fegyelmezett, rideg gesztusával azt akarta volna sugallni neki az otthoni viharoktól megtépázott édesanya: nekem sem könnyű, ne várd, hogy a kevés életerőmből, amit apád meghagy, neked is juttassak valamit.
– A fotókon, amelyekre nemrég talált rá az öcsém, rendszerint háttérszereplő vagyok. Őt sokat fényképezték egyedül is, mint „trónörököst”, én valahogy mindig láthatatlan maradtam – vette elő a nagy, barna fedelű családi albumot a negyvenes évei közepén járó, kislányosan szép arcú nő, miután hellyel kínált a narancsillatú, kanárikórustól hangos nappaliban. Egymás után sorakozó, fekete-fehér időkockákon vezetett végig az út a nyolcvanas évekbeli gyermekkoron, amelyben egy ábrándos tekintetű, fehér masnis apróság végtelenül egyedül érezte magát.
– Tudod, milyen az, amikor a lélek sír? – nézett rám fürkészőn, miközben a régi somostetői vendéglő egyik asztalánál megörökített pillanatképet mutatta. Rezzenéstelen arccal folytatta: – Számomra szinte mindennapos volt ez az állapot. Nem volt senki, akihez odaszaladhattam volna a félelmeimmel, fájdalmammal vagy éppen a morzsányi örömökkel, mert vagy „állt a bál” nálunk, és akkor a legjobb volt meglapulni, mint a kövek a Marosban, vagy vihar előtti-utáni szélcsend uralkodott a lakásban, azaz apám végre elaludt, olyankor pedig lélegzetet is csak halkan vehettünk. Azt hiszem, még akkoriban, négy-öt évesen kötöttem szövetséget a csenddel, ami egyet jelentett a pillanatnyi biztonsággal, nyugalommal.
– Ez a kép egy kívülállónak semmit sem árul el ebből a léthelyzetből – jegyeztem meg, miközben felismertem a fotón beszélgetőtársam négy évtizeddel korábbi, fagylaltos mosolyát. Az elegáns felnőttektől és a huncut szemű fiúcskától alig észrevehetően elhúzódva nézett bele a múltat foglyul ejtő masinába.
– A vasárnap délutánok némileg tényleg másak voltak, főleg nyáron. Mintha az otthoni négy fal közül kiszabadulva lecsillapodtak volna a szüleim között dúló indulatok. Olyankor még nevetgélni is tudtak egy korsó sör mellett, de este, hazatérés után rendszerint újra minden veszekedésbe fulladt. Apám keze gyakran eljárt, mi, gyerekek is kaptunk, ha megpróbáltunk beleavatkozni a felnőttek dolgába. Főleg engem „tüntetett ki” ezen a téren a figyelmével, én pedig úgy védekeztem, hogy igyekeztem észrevétlen maradni.
– Általában min vesztek össze a szüleid? – kérdeztem.
– Apám betegesen féltékeny típus volt, így aztán mindig talált okot arra, hogy megkeserítse anyu napjait. Az otthoni háborús hangulat miatt sokáig nem akartam elfogadni a nőiességemet. Ez persze csak később tudatosult bennem, tinédzserként nemigen meditáltam azon, hogy miért járok folyton az alakomat elrejtő bő cuccokban. Tizenhat éves koromban egyik napról a másikra rövidre vágattam a kiskoromtól növelt hajamat, ezzel teljesen kiakasztottam a fiúkat az iskolában, de anyámat is. Talán akkor láttam először az arcán valami felém irányuló érzelemfélét, leginkább döbbenetet. Utólag visszagondolva, ez lehetett az első lépés az igazi önmagam felé, ezért is ragaszkodom a mai napig a rövid hajhoz. A nagy változást azonban nem a külsőségek hozták, bár hiszek abban, hogy amit magunk körül megteremtünk – a rend vagy a káosz –, a belső világunkat is alakítja.
– És mi hozta meg a változást? – vettem fel az elengedett gondolatfonalat.
– Tizennyolc éves sem voltam, amikor elköltöztem otthonról az első nagy szerelmemhez, pontosabban az édesanyjához, a kedvesemet ugyanis a kapcsolatunk harmadik hónapjában behívták katonának. Az anyukája korán elvált, így egyedül nevelte fel a fiát. Nála erősebb lelkületű és műveltebb asszonnyal azóta sem találkoztam. Az első perctől volt köztünk egy különleges összhang, ami kárpótolt az állandó szeretetéhségben telt gyerekkoromért. Tőle, Fanni nénitől tanultam meg jóban lenni önmagammal és a körülöttem levő világgal, és mindenből a legjobbat kihozni. Ő mutatta meg, hogyan adhatom át teljesen magam bárminek, amibe belefogok, akár egy regény elolvasásának, akár egy finom étel elkészítésének, egy filmnek vagy éppenséggel a portörlésnek, mosogatásnak. Arra is ő vezetett rá, hogy az élet egy olyan ajándék, ami, ha jól „forgatjuk”, folyamatosan mutat egy új, titkos rekeszt. Sajnos a párkapcsolatom nem bizonyult hosszú életűnek, mindössze pár évig maradtunk együtt az akkori szerelmemmel. A szakítás után még sokáig ápoltuk a barátságot Fanni nénivel, de végül a körülmények úgy hozták, hogy egyre kevesebb időt tölthettünk együtt, főleg miután férjhez mentem, és megszületett a nagyobbik lányom. A „pótanyám” rövid idő múlva megbetegedett, és el is távozott ebből a világból. De az ajándékait itt hagyta nekem: a kedvenc selyemsálját, egy noteszt teli életbölcsességekkel, és a legfontosabbat, az önmagam szabadságának megéléséhez szükséges, láthatatlan bátorságcseppeket, amelyeket a szavaival, mozdulataival, egész lényével adagolt nekem. Azóta is szenvedélyesen keresem a változás, változtatás apró lehetőségeit, és kimondhatatlan örömmel tölt el, amikor egyre-kettőre ráakadok. Nemrég például elhatároztam, hogy idén nem bontom le a karácsonyfát, amit olyan nagy örömmel díszítettünk fel a lassan kamaszodó gyerekeimmel. Műfenyőre esett ezúttal a választásunk, mert az nem kezd el egy idő múlva hullni, és mivel most is pont olyan pompás látványt nyújt, mint szenteste, arra gondoltam, miért ne maradhatna nálunk egész évben az ünnep. Izgalmas csendéletet festhet majd róla a kislányom, ha kedve tartja, amikor egy kis pohárban az első csokor hóvirág a fa mellé kerül.
