Báthory István, a lengyelek dicső királya

Négyszázötven évvel ezelőtt, 1576. május elsején a krakkói Wawelban a lengyel országgyűlés előtt letette a királyi esküt Báthory István (Szilágysomlyó, 1533 – Grodnó, 1586) erdélyi fejedelem. Ezzel létrejött Erdély és Lengyelország szoros politikai kapcsolata az évekkel korábban megalakult lengyel–litván perszonálunió keretében. Korai és váratlan halálát követően, melynek december 12-én lesz a 440. évfordulója, a legmegbecsültebb lengyel királyoknak kijáró pompával temették el Grodnóban, hogy nem sokkal később Krakkóban, a korabeli lengyel fővárosban leljen örök nyugalomra. Sírja jelképes zarándokhely a számunkra. A két évszám „felezőpontján”, 1581. május 12-én Báthory adta ki azt a kiváltságlevelet, amely által Kolozsváron egyetemet alapított, miután két évvel korábban ezt megtette Litvánia fővárosában. Erdély legrégebbi egyeteme a legjobban rangsorolt romániai felsőfokú intézmény, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jogelődje.

A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, lengyelül sohasem tanult meg. Négy nyelven beszélt: magyarul, latinul, németül és olaszul. Lengyel királyi és litván nagyhercegi minőségében a latint használta. Egy személyben volt Erdély második fejedelme, lengyel király és litván nagyherceg. Nevéhez kötődik az erdélyi fejedelemség első virágkora, Lengyelország történelmének egyik legdicsőbb korszaka, litvániai és erdélyi egyetemalapítása. Nagy hadvezér, európai léptékben jelentős államférfi, humanista gondolkodó volt.

De hogyan lett Lengyelország királya és Litvánia nagyhercege? Ennek megértéséhez kissé vissza kell menni az időben. Jagelló (Öreg) Zsigmond lengyel király halálát követően, 1573-ban a francia király öccsét, Valois Henriket választották meg lengyel királynak és litván nagyhercegnek, és neki szánták Jagelló Annát feleségül. Henriket azonban nem sikerült megkoronázni, mivel bátyja halála után, 1574-ben a francia trónra pályázott, és azt sikerrel elfoglalta. A lengyelek 1575 decemberében új királyt választottak maguknak Báthory István személyében, de korántsem zökkenőmentesen. A litván arisztokrácia egy része ugyanis Rettenetes Iván cárt támogatta, a konfliktust kerülendő a terjeszkedő orosz cári birodalommal, másik része pedig Miksa német-római császárt és magyar királyt. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett a pápa által is támogatott Miksa javára. A főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát választotta a trónra, ám a köznemesség attól tartott, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, amiért a harmadik lehetséges út mellett döntöttek. A lengyel elektorok többsége Báthory Istvánt választotta királynak, azzal a feltétellel, hogy feleségül veszi Jagelló Annát. Ez meg is történt, így ő lett Lengyelország és Litvánia ura. Trónra lépéséhez az is kellett, hogy idejében Lengyelországba érkezzen, valamint a lengyel-litván döntésbe belenyugodni nem akaró Miksa halála végképp feloldotta az ellentéteket. 1576. május elsején Krakkóban koronázták meg, de a litván főnemesség távolmaradt, és csak két hónappal később, június 29-én ismerte el.

Bár nem írják a történelemkönyvek, nem hangsúlyozzák a szakemberek, nem beszélnek róla, nem került a köztudatba: Báthory István az a magyar államférfi, aki történelmünk során a legnagyobb földrajzi terület felett uralkodott. Esetleg Nagy Lajos magyar király „versenyezhet” vele, aki szintén Lengyelország királya volt 1370-1382 között, nagybátyjától örökölte a lengyel trónt. Igaz, vele ellentétben Báthory nem volt magyar király, még a csonka országé sem, „csak” erdélyi fejedelem. Ez szépséghiba. „Birodalma” a történelmi Nagy-Magyarországnál, a valaha is létező Magyarországnál lényegesen nagyobb volt. Partjait az Adria helyett a Balti-tenger vize mosta. Mai fehérorosz, ukrán és orosz területek is fennhatósága alá tartoztak. Igaz, ezt a területet a „nyugati világ” legszívesebben „barbár keleti” tartománynak tekintette. Uralkodása alatt, 1576–1586 között Gyulafehérvárról úgy lehetett eljutni egészen a Balti-tengerig, hogy az úr nem változott. Közös uralkodója volt Kolozsvár, Krakkó, Riga, Vilnius, Minszk, Kijev polgárainak. Jelképesen azt mondhatnánk, hogy uralkodása idején Erdély földjét „a Balti-tenger vize mosta”.

Meggyőződéssel vallom, hogy Báthory Istvánról kevesebbet beszélünk itthon, mint amennyire nagy a tisztelete a lengyelek és a litvánok körében. Némi sorsszerűség és szerencse is kellett ahhoz, hogy az erdélyi fejedelemből ily jelentős európai politikus váljék. Mindenekelőtt a lublini unió, amely 1569-ben kimondta Lengyelország és Litvánia perszonálunióját. Aztán az erdélyi fejedelemséghez Szapolyai János korai halála kellett, és a vetélytárs (későbbi tanácsadója) Bekes Gáspár felett aratott győzelem, majd e cím birtokában a szerencsés lehetőség a lengyel korona megszerzéséhez. Mi lett volna, ha a lengyel királynak már megválasztott Valois Henrik nem cseréli fel a lengyel koronát a franciára, amennyiben nem üresedik meg másodszor is a lengyel trón? De mi lett volna, ha tíz esztendő helyett húsz, harminc évet uralkodott volna a jó diplomáciai érzékű, katonai sikereket elkönyvelő, tudományt, művészetet és kultúrát támogató Báthory? Meghozta volna-e az eredményt a törökök visszaszorítását szolgáló nyugati–orosz keresztyén szövetség kialakítása, amelyen éveken át viszonylagos titokban munkálkodott? Ha igen, az újraegyesített Magyarország egyik legnagyobb királyát tisztelhetnénk Báthory István személyében.

Még ellenségei által is elismert kvalitásai mellett azonban élete, sorsa lemondással járt. A lengyel trón megszerzése érdekében, a lengyel főurak elvárása és feltétele szerint a nála tíz évvel idősebb Jagelló Annát vette el feleségül, akitől nem lett, nem lehetett gyermeke. Lengyel–litván uralkodása főleg harcban és a grodnói vár építésével telt el, rendkívül nagy távolságra szülőföldjétől, amelyet Erdélyből való távozása után sohasem látott viszont. Erdéllyel krakkói kancelláriája és futárai által tartotta a kapcsolatot. 

Üstökösként tűnt fel, meteorként távozott.

Az évforduló arra kötelez bennünket, hogy Báthory Istvánra emlékezzünk. A jeles kelet-közép-európai államférfi „szűk hazánkon” messze túlmutató munkásságára, megvalósításaira és terveire. Koronázási jelmondatára, miszerint: „A nép királya vagyok, nem a lelkiismerete!”