2021. október 27., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ahol a magyarságtudat nem szó, hanem érzelem és cselekvés

Iskolakezdő adományokkal látogatta meg szeptember közepén néhány Erdélyből elszármazott személy a Beszterce-Naszód megyei szórványmagyarság két kis bástyáját. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, de nem csak a látogatás kedvéért.

A budaörsi református templomban találkoztunk velük első alkalommal, de néhány ritka találkozáson és üdvözlésen túl csak az idén nyáron tudtunk közelebbi kapcsolatba kerülni, amikor egy istentisztelet után ismét örömmel üdvözöltek, és elhívtak egy esti focizásra. Aztán két nap múlva ismét fociztunk, s a sportolás utáni pihenés közben szóba került, hogy tanszerekkel próbálnák segíteni szeptemberben a Beszterce-Naszód megyei Magyardécsén és Vicén működő szórványkollégiumban élő gyerekeket. Hogy kik ezek a jó szándékú emberek? A Budaörsi Székely Kör tagjai, mindannyian az 1990-es rendszerváltás óta Magyarországra áttelepedett erdélyi és székelyföldi honfitársaink.

Néhány hét után közölték a kitűzött időpontot, és azt is, hogy mire volna szükség a két intézményben. Eldöntöttük, hogy mi is csatlakozunk hozzájuk, és nem megyünk üres kézzel. Ötletünket felkarolta Balogh Tünde csíkfalvi iskolaigazgató és diákjai is, magánszemélyektől szintén érkeztek kisebb felajánlások. A Szent László Társaság (1861) és Rend erdélyi törzsszéke, valamint Tőkés Attila nyárádszeredai református lelkész is örömmel csatlakozott a kezdeményezéshez. Néhány nap alatt rengeteg füzet, írószer és egyéb apróság gyűlt össze, továbbá tolltartók, háti-táskák is, míg a pénzfelajánlásokból tisztálkodási szerek (szappan, sampon, tusfürdő, fogkrém és fogkefe) kerültek a dobozokba. A vártnál jóval több adománnyal indultunk útra, ami még a budaörsi barátainkat is meglepte.

Megígértük, hogy még visszatérünk

Fotó: Gligor Róbert László


Idődobozokba zárt magyarság

Vasárnap délelőtt a megbeszélt időpontra érkeztünk meg a Sajó melléki Somkerékre, a Becski-házhoz, itt vártak ránk a Magyarországról érkezettek: Álmos, Attila, Csaba, András és Sándor. A házi-gazdák, Álmos testvérei és szülei szívesen fogadták a vendégeket, de nekünk csak egy rövid üdvözlésre volt időnk, s annyira, hogy belépjünk a szomszédságban álló, csendben hívekre váró középkori református templomba, miközben a vele szemben épült, jóval kisebb ortodox templomból az utcára is jól kihallatszik (éppen ne nevezzük úgy, hogy bömböl) az egyházi liturgia. Percek alatt szemügyre vettük a gótikus boltíveket, a 17-18. századi festett templomi bútorzatot, néhány fényképet készítettünk, miközben megtudtuk, hogy vegyes, de román többségű a település, a községháza pedig éppen Álmosék szülői háza mellett áll. Máris indulnunk kell tovább: átautózunk Bethlenen, majd délre fordulunk a Borzás völgyébe. Az eddigi jó út után járható, de kevésbé sima úttesten haladunk át Felsőoroszfalun, magunk mögött hagyjuk Alsóoroszfalut is, és Apanagyfalu református templománál parkolunk le. Istentiszteleten veszünk részt, ahol Márton Barna tiszteletes az örökös helytállásról és a készenlétről beszél a maroknyi hallgatóságnak. A záró áldás után a templom kijáratánál üdvözli a vendégeket, mi pedig gyorsan körülnézünk: a somkerekihez hasonlóan itt is ékszerdoboznak nevezhető gótikus templom áll, de az előbbinél kisebb és gyönyörűbb: a magyar kormány támogatásával újították fel, és idén adták át ismét használatra. Az udvaron takaros harangtorony, mellette pedig Bolyai János mellszobra, amelyet egy román szobrász alkotott, és román személy adományozott, ugyanis Bolyai Farkas anyai felmenői itt éltek.

A parókián is rövid ideig időzhetünk csupán, hiszen a tiszteletesnek temetésre kell igyekeznie Magyardécsére. Azonban mégis van annyi idő, hogy a gondnokkal együtt Álmos felidézzen néhány emléket és ismerős személyt a gyermekkorából, amikor nagybátyja itt a faluban volt orvos. Aztán azt is megtudjuk, hogy alig száz lelkes a református gyülekezet, a fiatal lelkész pedig décsei születésű, Kovásznán kezdte pályafutását, és sepsiszentgyörgyi neje is elmondja, hogy mekkora kihívás volt számára a szinte színmagyar környezet után ebben a vegyes közösségben megtelepedni. Rövid ideje vannak itt, de máris szembesültek azzal, hogy a magyar szülők egyre ritkábban íratják gyerekeiket magyar óvodába, iskolába, pedig a lelkész felajánlotta: két kisgyermekével együtt a máséit is beszállítja naponta Bethlenbe, hogy magyar tannyelvű oktatásban részesülhessenek.


„A lényeget még nem értheted”

Még egy csendes román településen átkanyargunk, majd Vicén egy ház előtt állunk meg, ahol már egy-két kíváncsi gyerek várja jöttünket. Aztán lassan előmerészkednek a többiek is, hangosan köszönnek, kezet nyújtanak, s kérdésünkre be is mutatkoznak. Többségük román nevű, és az sem egyértelműen kivehető, hogy hová valósiak származásuk szerint. Hamar kiderül: ők csángóföldi gyerekek, Bákó környékéről valók, ezért értjük nehezebben, hogy mit mondanak. Ennek tudatában – és az apróságok is megbátorkodva a kedves szavaktól, mosolyoktól, simogatásoktól – már egészen könnyedén kezd menni a társalgás. Bemutatkozásunk közben felbukkan Éva is, akiről kiderül, hogy a nevelők egyike, és Álmos testvére. Ő csakhamar sorba állítja a gyerekeket, így elkezdődhet az adományok beszállítása és részbeni szétosztása. Mindenki gyermeki örömmel fogadja az édességeket (kivéve a már nagyobbakat, akik szerényen félrehúzódnak, s csendes mosollyal köszönik meg a tasakokat). A legnagyobb örömmel az Attila dobozából előkerülő három labdát fogadják, lányok-fiúk egyaránt felszabadultan kezdenek játszani az épület előtt, de Éva csakhamar betereli őket az étkezőnek és nappalinak használt helyiségbe, ahol énekekkel köszönik meg a sok adományt. Majd megmutatják szobáikat, ahol bele is kukkantanak a tasakokba, aztán elválás előtt még egyet énekelnek nekünk: elérzékenyülve dúdolgatjuk velük együtt, hogy „mi egy vérből valók vagyunk”. Szépen énekelnek, de a lényeget még nem értik, bár ők is nehéz éveket éltek meg – zsenge koruk ellenére. Még nem is muszáj érteniük. Az első lépés, hogy tudjanak szépen énekelni és beszélni magyarul.

Szépen gyűltek adományok, amiket elvihettünk magunkkal



Magukra maradnak?

Becski Évától tudunk meg pontosabb részleteket: azért, hogy a már gyereklétszámhiánnyal küszködő vicei iskolát megmentsék a bezárástól, néhány pedagógus 2007-ben létrehozta a Bástya Egyesületet. Aztán a környező mezőségi falvakból és Csángóföldről nehéz sorsú családok gyerekeit kezdték Vicére költöztetni, hogy a színtiszta település iskolája el ne sorvadjon. Nehezen indult be a rendszer, hiszen ezeknek a gyermekeknek nemcsak iskola kellett, hanem bentakás is, meleg étel, ruhanemű, jó szó és segítség a tanulásban. Hiszen a csángó gyerekek többsége úgy kerül ide ma is, hogy nem tud magyarul, és csak egy-két év múltán kezd törve magyarul is beszélni. Aki óvodásként került ide, az már az előkészítő és első osztályban sikeresen bekapcsolódhat a tanulásba. A mezőségi gyerekeknél kevésbé áll fenn a nyelvi nehézség, de itt vannak, hogy magyarul tanulhassanak. Számukra otthont biztosít ez a bentlakás, ahonnan az elmúlt tanévben a járvány idején sem mentek haza a gyerekek, itt volt internetlehetőségük és segítségük, hogy folyamatosan tanuljanak. A csángó gyerekeket karácsonyra és a nyári vakáció idejére szállítják haza, a mezőségiek általában havonta egyszer látogatják meg családjukat. Jelenleg fele-fele arányban vannak tacsi, mezőköbölkúti, somkeréki magyarok, valamint Bákó megyéből forrófalvi, magyarfalusi és kisszolonci csángók, összesen húszan. Van olyan család, ahonnan nyolc testvér is a vicei intézménybe került – számukra a nyelvi beilleszkedés a gond, van, aki két év után is csak érti, de nem beszéli a magyart. Ennek ellenére mindannyian magyar óvodába és iskolába járnak, hiszen ez a feltétele annak, hogy itt élhessenek. A nyolcadik osztály elvégzése után, ha magyar nyelven folytatják tanulmányaikat, az egyesület továbbra is gondoskodik ruházatukról, ellátásukról az új iskola bentlakásában, hétvégén pedig ide térhetnek haza – avat be a részletekbe Éva, aki nemcsak nevelőnő az otthonban, hanem az egyesület titkára is. Rajta kívül egy-egy elnök, alelnök és gazdasági ügyvezető is dolgozik, továbbá még két nevelő (és további három Magyardécsén), egy szakácsnő és egy takarítónő. Ők próbálnak előteremteni és megadni mindent a gyerekeknek. 

Ennek ellenére sem rózsás a vicei iskola helyzete, mert míg az alsó tagozaton két, addig a felsőn egyetlen összevont osztályban tanulnak a gyerekek, az otthon lakóinak egy része is Bethlenbe jár iskolába, ingázásukat az egyesület kisbuszával oldják meg. A mezőségi falvak nemcsak fogyatkoznak, hanem elöregedőben is vannak – mondja el Éva.

Hasonló a helyzet a szomszédos völgyben fekvő Magyardécsén is, ott is megcsappant a diáklétszám, ezért oda is jutottak csángó és mezőségi gyerekek. Három éve anyaországi támogatással és az iskola Schola Alapítványának köszönhetően megnyitottak egy bentlakást az épület egyik üresen álló részében. Ott is húsz gyerek tanul, de ott már modernebbek a körülmények, Vicén azonban a kamrát is egy, az udvarban álló melléképületbe kellett már kiköltöztetni, hogy a konyha különálló helyiséget kapjon. A télire való tűzifa feldarabolásában, felhasogatásában, elraktározásában már a nagyobb gyerekek is kiveszik részüket. Itt elkel minden segítség, a segítő munkáskezek is, és ruhán kívül bármilyen adományt szívesen fogadnak, a tanszertől a játékig, és akár a kamrába valóig is. Mert nemcsak hogy egy hinta sincs az udvaron, hanem a bajnokságot nyert gyerekcsapatnak is csupán karókból összeeszkabált kapukkal rendelkező, focipályának nemigen nevezhető kis hely jut a játékra. A román állam egyetlen lejt sem juttat nekik, segítséget csupán az anyaországtól kapnak, és néha akad egy-egy jószívű adományozó is. Azzal kell beérniük. Az otthon szerény, de takaros körülményei mellett Vicén anyanyelven hallják a szót a gyermekek, és nevelik őket magyarságtudatra. Amely a múló időben megragadt, egyre inkább elfelejtett, feladott Mezőségen, a politikusok által nem sűrűn látogatott szórványban, az adott körülmények között nem hangzatos szó, hanem vállalás és küldetés.

Ezekhez az emberekhez és gyerekekhez gyakrabban kellene be- és visszatérni – adományozni nekik és tanulni tőlük.

Az otthon lakói minden kis ajándéknak őszintén tudtak örülni