Banner Zoltán laudációja

Reneszánsz ember… Manapság, amikor a mind szűkebbre szabott szakosodás szüli a tudományos meg egyéb újdonságokat, talán kissé kockázatos ezt a jelzőt használni valakire, nehogy azt mondják, sokirányú az érdeklődése, de igazán nem mélyülhet el semmiben.

A gyergyószárhegyi Lázár-kastély pártázata

Reneszánsz ember… Manapság, amikor a mind szűkebbre szabott szakosodás szüli a tudományos meg egyéb újdonságokat, talán kissé kockázatos ezt a jelzőt használni valakire, nehogy azt mondják, sokirányú az érdeklődése, de igazán nem mélyülhet el semmiben. Kisebbségi helyzetben a legjobbak, a legtehetségesebbek akarva-akaratlanul mindenesekké válnak, ha talentumaikat a köz szolgálatába szeretnék állítani. Az erdélyi magyarság történetében számos beszédes példát találhatunk erre. Banner Zoltánt is ebbe a tiszteletre méltó körbe sorolhatjuk. Ha a szükség úgy hozta, verset mondott és klasszikus költőink vagy a kortárs lírikusok üzenetét továbbította, ha éppen az volt fontos, akkor újságíroskodott, lapot vagy könyvet szerkesztett, művészeti kismonográfiát állított össze, kiállítást nyitott, ha kellett, rendezvényszervezésbe vágott, írókat, művészeket hozott össze a közönséggel, és volt úgy, sőt legtöbbször úgy volt, hogy mindezt egyszerre tette. És még arra is tudott időt szakítani, hogy megírja saját költeményeit. Missziót vállalt, hisz meggyőződésévé vált, hogy vannak dolgok, amikre ő hivatott, vannak helyek, szakterületek, ahol éppen rá van szükség. De azzal is tisztában volt, hogy amit nyújt, azt képességei, energiái, tudása, tehetsége teljességével kell fémjeleznie. Évtizedeken át így cselekedett a diktatúra béklyói alatt sínylődő Erdélyben, hasonlóképpen áttelepedése után az anyaországban is, majd ugyanígy folytatta akkor is, amikor a rendszerváltozás lehetővé tette, hogy rendszeresen hazajárjon, és szülőföldjén ismét felvállalja a hiányok, veszteségek pótlását szolgáló reneszánsz sokoldalúság kényszermindenességét.

Minden vállalásában tapasztalható volt, hogy elhivatottsága példás felelősségtudattal párosul, bármibe fog, azt a lehető legjobban szeretné csinálni. Ezért is lehet most számára az egyik legjelentősebb elismerés a Kriterion Koszorú, hiszen ez a díj eleve a nevében hordja az igényesség gondolatát, az elnevezés ugyanis görögül mércét, minőséget jelent. Banner pedig mindig is magasra emelte önmaga és elvárásai előtt a mércét. Számtalan egyéni előadóestje is ezt tanúsította a legnagyobb kulturális központokban és a legeldugottabb kis vidéki településeken is, félszáznyi kötete, sok-sok tanulmánya, esszéje, az erdélyi magyar képzőművészetet elemzően népszerűsítő, ösztönzően bemutató monográfiáinak sokasága is erre vall. Könyves ember Banner Zoltán, ez még inkább növelheti örömét, hogy most ezt a kiadói fogantatású kitüntetést, a Domokos Géza által híressé tett Kriterion könyvműhely hagyományait folytató alapítvány koszorúját veheti át, és nem akárhol, hanem a Gyergyószárhegyi Alkotótáborban, azon a helyen, ahol annyi élménnyel gazdagodott, amikor évtizedeken keresztül nyaranta együtt lehetett a székely, az erdélyi magyar képzőművészet kiválóságaival. Munkásságát, eddigi gazdag életművét sok más rangosabb kitüntetés is honorálja, de ezt az teheti kedvesebbé, hogy szülőföldjén számára oly közel álló szakmai közösség adja neki. Nagyon hosszú időszakra tekinthet vissza, ha ebből az alkalomból számvetést készít magában. De elárulta már nemegyszer, éppen annyira fontosnak tartja, hogy előre is nézzen, hiszen az általa művelt területeken is rengeteg még a tennivaló. Persze, azt sem feledi, hogy a múló idővel is szembe kell néznie. Erre verseiben itt-ott mindegyre találunk utalást. „Titokban veszi fel arcodat az elmúlás” (Hám János szobrára), „Nagyon nézlek figyellek Idő/ s vonásaidban mind jobban felismerem magam” (Önarckép), és így tovább. De szerencsére a nyolcvanhoz közel is tele van fiatalos lendülettel, lelkesedéssel és alkotókedvvel, van mire alapoznia tervei megvalósítását. Ne csodálkozzunk hát, hogy újra meg újra hiánypótló, jelentős köteteket tesz le az olvasók asztalára, inkább vegyünk példát tőle, hogy lehet, hogyan kell ápolnunk, gyarapítanunk elődeinktől örökölt, utódainknak továbbadandó, mostanság sokfelé oly könnyedén semmibe vett értékeinket. Minél többen szívleljük meg az írásaiból, szavaiból világosan kiolvasható, kihallható üzenetet, minél többen cselekszünk a rá jellemző kitartással és odaadással, annál nagyobb az esélye annak, hogy valósággá váljék egyéni ambícióinál jóval jelentősebb óhaja, amit egy másik verssorába tömörít: „A nemzet lelke vakítón visszatér!”(Az újból eltévedt lovas). Gratulálunk a díjhoz, és mindahhoz, amit e szép metafora beteljesedéséhez mindmáig tenni tudott.

Gyergyószárhegy, 2011. október 25.