A nyári hírek között bukkantam rá az alábbi kedves és megkapó kis értesülésre, amely szerint egy hároméves fekete bakkecske nyerte a litván kecske-szépségversenyt.
A nyári hírek között bukkantam rá az alábbi kedves és megkapó kis értesülésre, amely szerint egy hároméves fekete bakkecske nyerte a litván kecske-szépségversenyt.
Vagy lett lett volna? A szóban forgó négylábú, gazdájához hű és szófogadó kecske dalra tud fakadni, igaz, kicsit monoton az előadott mű, de a pentatónia (kvadrofónia) híveit így is ki tudja elégíteni, ezenkívül maga nyitja ki a hálóól ajtaját, előzékenyen betessékelve önmagát. Úgy hiszem, kimaradt a híradásból, holott más forrásból tudom, csak lettek vagy litvánok nem kívánták ájulásig fokozni a hatást, szóval a balti kecske még el is köszön a gazdájától, valamint a farmon (módos parasztgazdaság) élő többi társától, csókra nyújtja az ajkát, és csókot ád búcsúzóul. Ezenkívül azt is megtudtuk a kiváló állatról, hogy szelíd a nézése, ringó a járása, és hogy bármely kőpárkányon képes egyensúlyozni, vidáman haladni életcélja, a lerágandó zöldek felé.
Arról viszont nem tudunk, hány utódot nemzett eddig, miféle technikával, tehát semmit sem árultak el az udvarlási stratégiájáról és arról, hogy ért-e az Európai Unió más országainak nyelvén is, amelyekről tudjuk, hogy mind hivatalos nyelvek és egyenrangúságot élveznek az unióban (kivéve, ha kisebbségi nyelvek a saját országukban vö. a magyar Romániában, a cseh Szlovákiában, a horvát Szerbiában). Avagy az oroszra mindenképpen fölkészítette előrelátó és gondoskodó gazdája, ugyanis Vlagyimir Putyin, a kecskék nagy barátja egy egész vöröses árnyalatú haddal kívánja felkeresni a baltikumi kecskét, hogy lerója nála kegyeletét és felajánlja a KGB védelmét.
A kecskék és kecskepásztorok nemzetközi egyesülete is felkapta sok fejét a hírre, hiszen állataik eleddig alig szerepeltek nemzetközi versenyeken, alig váltak nemzeti szimbólummá, és nem túlságosan sok aranylapot lepnek el a kecskerekordok a giniszbukban.
A kecskét igénytelensége és falánksága tette ismertté. (Az állat ismerői, gyakorló mezőgazdászok még számos előnyéről és hátrányáról számolhatnak be, de sajnos e sorokat nem ők írják csütörtökről csütörtökre.) Vannak időszakok, amikor Európa újra és újra felfedezi a kecsketej és termékeinek finomságát és egészségesebb voltát, mint a szokott unott tehenekét. Ilyenkor előtérbe nyomul például a feta Görögből – aminek sikeres exportja révén a görög államháztartás egyensúlya helyreállítható lenne, és a küladósságot mérsékelni lehetne, miként a görög olajbogyó és olívaolaj fokozottabb termelése és exportja révén „a görög név újra szép” lenne nem csupán a mediterránum térségében, hanem Angela Merkel konyháján is.
Egyebekben a kecskepásztor sokáig afféle megvetett foglalkozás és jelző volt, ezzel riogatták Európát, amikor a Balkánon lappangó feszültségre és háborús tűzfészkekre utaltak az első világháború előtt. Sőt, a kecskék bojtárának lenni legalább olyan vonzó életpálya és modell volt, mint midőn idehaza jó tanáraink (nevelőink és rokonaink) az év végi bizonyítvány láttán azzal biztattak, hogyha így folytatott fiam, utcaseprő leszel, de még az sem, mert ahhoz kell legalább három osztály, kecskepásztor leszel a Balkánon.
Érdekes, akkor fel sem merült a Baltikum, amelyről csupa jókat meséltek, akik eljutottak oda az I. világháború során. Civilizációról áradoztak, miként azok is, akik az állami idegenforgalmi iroda (ONT, IBUSZ, Čedok) révén eljutottak a Kijev-Moszkva-Leningrád-Riga-Vilniusz útvonalon a balti államokba. Mindannyian arról biztosítottak előrelátó vagy múltidéző nosztalgikus módon, hogy a három állam (Lettország, Litvánia és Észtország) nem a Szovjetunió. Ez valami más. És itt illett egy kis együttérző sóhajt belopni az elbeszélésbe. Igazuk lett. Több országra szakadt a birodalom, a mesterséges – erőszak útján összehozott – unió.
De próbálná ezt az utat manapság valaki megtenni szervezett vagy szervezetlen módon, vándorbottal, csak azért, hogy szemtől szembe láthassa a balti csudakecskét!
