Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A romániai oktatási rendszer – vagy inkább rendszertelenség, zűrzavar, káosz – mostohagyermekei vesznek búcsút ezekben a napokban – legkésőbb ma – az általános iskola időszakától. Ők voltak a kísérleti évfolyam, a 2012-ben elsőkként előkészítő osztályba lépő, kisdiákkoruktól állandó tankönyvhiánnyal szembesülő, kormányváltások és miniszteri kísérletezések között hintáztatott nemzedék. A lecke, amit talán már a betűvetés előtt elsajátíthattak, a dolgok esetlegességéről, a ,,semmi sem biztos, bármennyire is annak látszik” bölcsességéről szólt.
Kilenc évvel ezelőtt, még alig észrevehetően jelent meg fölöttük az első, ártalmatlannak tűnő ködfoltocska – hiszen a szaktárca legokosabbjai abban sem voltak biztosak, milyen legyen egy előkészítő osztályos második otthona, hogy az önfeledt játékból az ismeretszerzés világába minél zökkenőmentesebb legyen az átmenet, és nulladikosként ne egy ,,nagy nullának” érezze magát az újdonsült tanuló. Az idő múlásával aztán szép lassan – néha meg egész gyorsan – nőtt a homály, szaporodtak a kérdőjelek. Egy adott pillanatban a nyolcadik osztályt követő multidiszciplináris vizsgák valószínűsége is felvillant a fejüket ide-oda kapkodó diákok és szülők előtt, hogy aztán – még szerencsére – újra felhangozzon a jól ismert ,,Phű-phű, nem járja!” szlogen.
Megedzették ezeket a lassan ifjakká cseperedő gyermekeket az elmúlt évek. Talán ennek is tulajdonítható, hogy a világjárvány miatti iskolabezáráskor többségüket nem varázsolta el a hirtelen jött potyavakáció. Az általános tétovázás után a többi évfolyammal együtt ők is megtapasztalhatták, egyre inkább magukénak érezhették a virtuális tanórák hangulatát, ismeretanyaguk és motivációjuk a tanulásra közben aligha növekedett. Majd jött a nyári szünidő, utána a szeptemberi becsengetés, a sárga és piros forgatókönyvekkel, a közösségi létformától elszigetelt diák furcsa, ingadozó lelkiállapotával. A képernyőkön át szivárgó tudás befogadására tett erőfeszítésekkel vagy az attól való elzárkózással. Hogy ez kinél hogy alakult, hamarosan, az elkövetkező négy esztendőt – és ezzel együtt a közel- és talán távoli jövőt is – meghatározó megmérettetések mutatják meg. A kisérettségi-eredmények tükrözik majd, mennyire volt sikeres az a ,,kollektív kísérletezősdi”, aminek ezt a diáknemzedéket a legfelsőbb emeleteken alávetették. És ha kiderül, hogy kudarcot vallott a kísérlet, ki lesz akkor a felelős?
Jövendő vizsgajegyeiktől függetlenül mégsem féltem az általános iskolák idei végzőseit. Mi több, úgy gondolom, szerencsésebbek, mint az egy évvel előttük járók, akiknek igazi búcsú nélkül – legfeljebb virtuális vagy titokban megszervezett utolsó együttlét után – kellett kilépni a megszokott diákvilágból, egy idegen, magasabb szint felé. A mostani nyolcadikosoknak megadatik a lehetőség életük egyik legszebb – és minden bizonnyal legtisztább – ciklusának a lezárására. Ők megélhetik az elválás ünnepélyességét, a virágok, ballagási énekek, magasra szálló léggömbök varázsát. Mindebből talán erőt meríthetnek a vizsgák előtti utolsó tíz naphoz, a – szokás szerint – korábban kicsengetett érettségizők felkészülési heteihez viszonyítva felháborítóan szűk időhöz, amikor minden más tantárgy helyett valóban csak a román, magyar, matematika gyakorlótesztekre koncentrálhatnak. Hiszem, hogy lesz erejük minderre a döntő fontosságú napok előtt. És hiszem, hogy július végére valamennyiük számára szelíd, ígéretes körvonalakban rajzolódik ki a következő négy esztendő. Kedves végzősök, mindannyiotoknak ezt kívánom! Ne feledjétek: az elmúlt nyolc-kilenc, felnőtteket is megtáncoltató évvel a hátatok mögött – ami alatt meg tudtátok őrizni játékos kedveteket és hajlandóságotokat a boldogságra – ti már mind olyanok vagytok, mint egy győztes hadvezér.