Balla Zsófia hazatalálásai

„Ez itt mind, mind új szerzemény/

egy régi város elpiszkolt goblenén./ Mind az övék! Így az övék./ Kivágott fák helye – az a miénk” – akár Marosvásárhelyről is íródhattak volna Balla Zsófia Kolozsvár című versének sorai, amelyek – sok más lírai vallomással együtt – szerdán a költőnő Hazatalálás című születésnapi versdélutánján hangzottak el a Bernády Házban.

A Kós Károly Akadémia és a Látó szépirodalmi folyóirat közös rendezvényén Markó Béla és Kovács András Ferenc idősíkok közötti sétára hívta a meghívottat. A közel kétórás együttlét alatt a gyermekkor képeitől a szárnybontogatás mozzanatain át a versjövő látóhatáráig vezetett az út. Elénk rajzolódott az ötvenes évek Kolozsvárja a Széchenyi tér konflisaival, a tordai kofák sütötte pecsenye és a hideg szél illatával, a fiatal tehetségnek szellemi otthont nyújtó Gaál Gábor kör, az energiákat felemésztő nemzetiségi lét és a pesti idegenség, majd hirtelen a távolabbi múlt – az Auschwitzból hazakerülő szülők, a túlélők és utódok soha el nem múló döbbenete –, végül a „most” és a „majd”, a költészet küldetése, jelenlegi és várható sorsa.

Illatokba zárt otthon

Markó Béla az eszmecsere előtti felvezetőben elárulta, hogy számára az az igazi költő, akit alkotásaiért irigyelni lehet, Balla Zsófia pedig e sajátos mérce szerint is a legkiválóbb alkotók sorába tartozik, első négysoros verséért ugyanis, amely a Jóbarát című pionírlapban jelent meg, Markó saját bevallása szerint irigyelte. Lírájának meglepő ereje, újdonsága már a Vitorla-ének antológiában megmutatkozott. A többes számú, pátoszos, közösségi költészetnek elkötelezett, markáns alkotónemzedékből kiríva egy későbbi generáció hírnöke volt, erről tanúskodik az 1968-ban, 19 évesen publikált első önálló kötet, A dolgok emlékezete is.

– Sikerült együtt tartania a fennköltet és a groteszket. Ez utóbbit úgy hozta be a verseibe, hogy közben megőrizte a jövő és az otthon pátoszát – mondta Markó Béla a pályája kezdetén (is) kivételes jelenségnek számító alkotóról, akit Kovács András Ferenc arról kérdezett, hol van az a haza, amelyet az eltávolodás után meg lehet találni.

– Az ember igazi otthona a gyermekkora. Az idő, az illatok, a szülői érintés védelme, biztonsága. Valószínűleg szenzuálisan őrzünk valamit, ami otthonos. Onnan kezdve minden más helyváltoztatás – fogalmazott a kilencvenes évektől Budapesten is élő, Kolozsvár mellett Nagyszalontát, Nagyváradot és Marosvásárhelyt is magáénak érző költőnő. Balla Zsófia a „csicsonkázós”, gesztenyeillatú gyermekévek utáni időszakot egyfajta szenvedéstörténetnek tekinti, melynek első mozzanata 1956 ősze, amikor az első osztályos kislány összehajolva, „őrületes cigarettafüstben” látja rádiót hallgatni szüleit. 

– A gyermekkor élménye ezután átalakul. Nem múlik el, de más dolgokat szív fel az ember. A nemzetiségi ember mindig valami ellenében él. Ez sok energiát elvesz az élettől. Valószínűleg innen a szomorúság és a groteszk keveréke – reflektált Balla Zsófia a költészete újszerűségére vonatkozó felvetésre.

A fiatalkor pillanatképeiből a vendég a kolozsvári Fellegvárat, nemzedékének egyfajta jelképét emelte ki, ahonnan még látszanak a gyermekkori ház ma már idegen fényű ablakai.   

A Gaál Gábor irodalmi kör szerepét a diktatúra idején Balla Zsófia az „erkölcsi imperatívusz”, a csasztuskát helyettesítő magasabb költészet, az önazonosság lehetőségeként élte meg. A budapesti létformáról kevés szó esett a beszélgetés során, ez inkább az együttlétet szavalatokkal színesítő Bíró 

József színművész tolmácsolásában, a Nem lettem pesti című versben jutott kifejezésre. Az otthontudat legszebb megfogalmazását pedig e sorok írója számára A szünet csodája nyújtotta: „Régi nyarak remegnek ezer csillagjegyen./ S mi vakon lépegetünk a nálunk nagyobban./ Van olyan ég, melyben otthon vagyunk.”

 A pillanat örökkévalósága

Az elkövetkezőkben egy másfajta hazatalálás is megfogalmazódott – az Auschwitzból külön utakon visszatérő szülőké –, amelynek felidézésekor elhallgathatatlan a megannyi elmaradt visszaút, a lágerben maradt rokonok feldolgozhatatlan tragédiája. Erről vall A harmadik történet, amelyet maga az alkotó olvasott fel: „virrasztani kell/ meztelen tükörként, hogy ne takard el / álmoddal létüket. Jelük ne vétsed el”.  

– Ma, amikor újra gyakori az elzárkózás, adhat-e választ, feloldozást, egyáltalán mire való a vers? – hangzott el a költőnőhöz intézett újabb kérdés, amely a rég- és közelmúlt után a jelen síkjára terelte a beszélgetést.  

– Van az életnek egyfajta pótolhatatlan jelenléte, örökkévalósága. Ha jó egy vers, mindig ad lehetőséget arra, hogy a mindennapokból az örökkévalóságba emelje az embert. A nagy költők verseit olvasni megrázó boldogság, életen túli esély arra, hogy megőrizzünk valamit az előző századok csodáiból is – hallhattuk az alkotótól.

Megráncigálni, mint száradó ruhát 

A versdélutánon Balla Zsófia néhány „kulisszatitkára” is fény derült, egyebek mellett arra, hogy  leghosszabban írt szerzeményeit, egy nyolcvanas évekbeli versciklust a mai napig nem publikálta, és kiadott műveit is évekig javítgatja, sokszor megjelenés után is módosít rajtuk. Ha eddigi alkotásaiból gyűjteményes kötet születne, minden verset újra „megráncigálna”, mint a száradó ruhát – árulta el  a képekben gazdag, belső ritmusú, tömör líra művelője.

– Ezt az a költő engedheti meg magának, aki alapjaiban nem változott, következetesen haladt végig egy úton – jegyezte meg Markó Béla. 

A legnagyobb veszély

Kovács András Ferenc arról kérdezte a meghívottat, hogyan látja a vers mai helyzetét, tapasztalatai szerint milyen versekre van igény. Balla Zsófia úgy vélte, a magas költészetet mindig is kevesen olvasták. A mai irodalomfogyasztás hangsúlyozottabban a könnyű műfajok felé lazul, a buszon, repülőn olvasható könyvek keresettek, ez viszont sokkal inkább a prózát érinti, mint a költészetet. Igazi lírát művelő alkotók meglátása szerint ma is vannak, de közben egyre több hajdani költőóriás felejtődik el. 

– Az a képesség csökken, hogy a klasszikus magyar költészetet élvezni tudja a közönség. Én ebben látom a legnagyobb veszélyt – szögezte le a meghívott. 

A továbbiakban a költő társadalmi jelenlétéről is szó esett.

– Elvárásként nem lehet ráakasztani egy költőre, hogy közéletivé kell válnia, ugyanakkor mindenképpen van egy ilyen jellege a kultúrának azáltal, hogy új dimenziókat, szabadságot ad az életnek – mondta Balla Zsófia. A költőnő az igazi líra örökérvényűségét egymástól időben távol eső irodalmi szövegek párbeszédével is igazolta, olvasott Csokonaitól – éppen a Marosvásárhelyi gondolatokat – és Babitstól, majd saját alkotói világába tért vissza. Természetesen a versdélután címadója, a Hazatalálás sem maradhatott el mellbevágóan időszerű üzenetével  –„Nem tudom, ebben az akváriumban/ bevándorló vagyok vagy őshonos?”, – majd a kortársakhoz és az elkövetkező nemzedékekhez egyaránt szóló Kiáltvány zárta a versek sorát: „Fogózzatok egy vonósnégyes hangjaiba/ fogózzatok Tolsztoj kezébe./ Ne hódoljatok be senkinek. (…) Ne féljetek! Az igazság adhat csupán hazát.”

Az együttlét – amint az születésnapokhoz illik – meglepetéssel zárult. Balla Zsófia férje, Báthori Csaba költő hitveséhez írt Amíg idő van című, új versét osztotta meg a jelenlevőkkel, majd az ünnepelt versesköteteit dedikálta.