Balkánbáj
2018-08-27 15:56:19
- Nagy Székely Ildikó
Álmos és szép – ez jut mindig elsőként az eszembe, ha Mangaliára gondolok.
Álmos és szép – ez jut mindig elsőként az eszembe, ha Mangaliára gondolok. Az öreg házak udvarán rózsabokrok szenderegnek, ágaik alól sovány kismacskák bundája fehérlik-feketéllik elő. Elnyúlva hűsölnek az árnyékban, csak az állatbarát turisták neszére bújnak elő. Gyorsan, mohón takarítják el az eléjük hulló ételdarabokat, mintha attól tartanának, csupán álom, illúzió az adomány, ha nem igyekeznek, pillanatok múlva érintetlenül is nyoma vész. A nyitva hagyott házajtókban néha pongyolát viselő, idős asszony vagy gyűrött arcú, ősz hajú férfi alakja tűnik fel, aztán el is tűnik, mint múló látomás. Valami misztikus mozdulatlanság, időtlenség árad ezekből az emberekből, mintegy ellenpontjaként az otthonaiktól pár percnyire nyüzsgő tengerparti életnek. Ott aztán pillanatok alatt szertefoszlik a varázs.
Pár nappal a nyaralásunk előtt egy közösségi oldalon találtam egy videót, amelyen egy harmincas nő napozás közben, hasra feküdve köpködi maga köré a napraforgómag héját, és „buzgó” tevékenységét a felvételt készítő figyelmeztetésére sem hagyja abba. A pár perces jelenet Mangalián élőben is „leforgott” előttem, igaz, sem bátorságom, sem kedvem nem volt megörökíteni. Így már érthető, miért annyira szemetes a román tengerpart. Cigarettacsikk-, napraforgó- és tökmaghéjmentes helyet szinte lehetetlen találni a leterítendő plédnek, törölközőnek, de ha nagyon „igyekszünk”, elhajigált sörösdoboz és egy-két szalvéta is kerül napozótársnak. Korábbi mangaliai üdüléseink alkalmával mindez valahogy elkerülte a figyelmem, ahogy a vízközelben heverő befőttesgumik sokasága is. Idővel jöttem rá, hogy jobb napjaikon parti árusok kagylókarkötői lehettek, de megvásárlás után bizonyára hamar felmondták a szolgálatot, talán éppen a hullámok között szakadtak szét, és a tenger lecsupaszított játékaként kerülhettek vissza a nedves homokba. Ezek az apró, de sűrűn ismétlődő mozaikkockák rontják a román tengerpart összképét, amely egyébként puha homokjával, szépséges tengerével külföldi turisták kedvelt üdülőhelye is lehetne. Az elmúlt évek tapasztalata azonban azt sugallja, pillanatnyi felvirágzás után újra rohamosan veszít vonzerejéből ez a vidék. Erre utalnak az új vevőre váró, magányos ingatlanok is, amelyekben tavaly, tavalyelőtt még pezsgett az élet. Tömeg, persze, most is van, és magyar szót is gyakran hallani a nyaralók között. Nem tagadom, jólesik, valahogy otthonosabbá teszi ezt a jobb sorsra érdemes, szépségesen vad világot. Ezért is ért hideg zuhanyként, amikor egy negyven év körüli asszony és egy fiatal férfi – talán turisták, talán helybéliek – magyar beszédünket hallva harsány eszmefuttatásba kezdtek arról, hogy ebben az országban csak az állam nyelvén illik és kell beszélni.
Öt éve járunk nyaralni Mangaliára, és lehet, hogy jövőben sem hagyjuk ki ezt a semmihez sem hasonlítható, balkániasan bájos és lehangolóan durva helyzetképekből összetevődő hetet. A parton és az egyes emberek gondolatai mélyén heverő szemét ellenére sem. Hogy miért nem, azt magam sem tudom. Egyszerűen csak van valami ebben a különös, tengerparti világban, ami július, augusztus táján vonatra ültet, és visszahív.