A babaszobától a tervezőasztalig

A facebookon szörfözve egy felhasználó oldalán futurisztikus épület fényképére bukkantam. Olyan, mint egy hatalmas lökhajtásos gép, amely felszállni készül valamelyik magaslatról. Kinagyítom, tulajdonképpen egy tervrajz. Mellette olvasom: sporthotel a marosvásárhelyi Somostetőn. Visszakattintok a profilképre: mosolygós fiatal lány tekint rám. Kíváncsi vagyok, érdeklődöm: valami facebookos átverés, vagy valóban lesz egy ilyen ultramodern épület a Somostetőn? Aztán sok minden kiderül. 

Céltudatos szakmai irányultság 

Irodaszobába lépek. Középen nagy asztal, rajta laptop, az ízlésesesen elrendezett polcokon szakkönyvek, az egyik sarokban festőállvány, rajta kisebb, készülőben levő olajfestmény. Modern, világos, mosolygós, vendégszerető helyiség. Az asztalon előre elkészítve kávé, víz, sütemény vár, úgy, ahogy a filmekben látni. A beszélgetés könnyen indul, kibontakozik egy modern kori tündérmese. Talán. 

– A szívem mélyén már gyerekkorom óta műépítész akartam lenni. Édesapám építészmérnök, láttam, ahogy a számítógép előtt tervrajzok előtt ült és azokon dolgozott. Mindig elképzeltem, hogyan lehet egy-egy szobát, helyiséget elrendezni, bebútorozni. Kislány koromban is játék közben erről fantáziálgattam. Annyira belém ivódott ez a szándék, hogy nem is gondoltam másra. Igaz, édesanyám háziorvos, és volt egy pillanat, amikor a fogorvosi mesterség is felvillant előttem, de aztán hamar lemondtam róla – kezdi történetét fiatal vendéglátóm, majd folytatja. 

– Ötödik osztálytól a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba kerültem rajz szakra. Akkor már biztos voltam, hogy a műépítészethez vonzódom, legalábbis ebbe az irányba kezdtem építeni a pályám. Valami olyasmit képzeltem el, amiből nyugodtan meg lehet élni. A festéshez ihlet kell, ami belülről jön. Ha nincs meg, akkor hiába erőltetem, nem tudok alkotni. A grafikát választottam, mert tudtam, hogy ez kell a műépítészeti egyetemre való képességvizsgára. 

Bordi Géza volt tanítványa ígéretes portrékészítőként végezte el a 12 osztályt, aztán jött az első kudarc. Miután két évet járt felkészítő órára ábrázoló geometriából, a képességvizsgán – pár ponton múlott – nem ment át. Mégsem hátrált meg, a pótfelvételin Nagyváradra próbálkozott, ugyanarra a szakra, sikerült is, majd másodéven – a különbözeti vizsgák letétele után – Kolozsváron folytatta a tanulmányait műépítészeten. 

– A kudarc megedzi az embert. Addig biztos voltam önmagamban, és azt hittem, mindent tudok. Felületesen álltam mindenhez. Megtanultam, hogy mindent alaposan, részletesen el kell sajátítani, mindenre oda kell figyelni. Most már tudom, minden feladatra megoldást kell találni. Nem hátrálhatok meg. Mert számomra az a kudarc, ha nem azt csinálom, amit akarok – teszi hozzá határozottan, amikor első egyetemi éveiről mesél.

A kitartás meghozta az eredményt, Kolozsváron fizetéses helyen kezdte, majd tanulmányi előmenetelének köszönhetően ösztöndíjasként fejezhette be az egyetemet. Azt is elismeri, hogy szüleinek nem csak a szakmai irányt, hanem a karakterét is köszönheti, hiszen mindketten céltudatosságra nevelték. Igaz, nehezen fogadták el, hogy nem választott alternatívát.  

 A véletlenek sorsfordulata 

2013-ban államvizsgázott, majd hazajött Marosvásárhelyre. 

– Meg voltam ijedve, hogy mi lesz velem, nem kapok munkát. Aztán gondoltam egyet, felhívtam a műépítészek kamarájának titkárságát, és elkértem a Maros megyében nyilvántartásban levő összes műépítész e-mail-címét; mindenkinek elküldtem az önéletrajzomat és a szándéklevelemet – mondja. Aztán szeptemberben az Arhing céghez hívták. S hogy mit jelent a gyakorlat az egyetemi évek után, azt is megtapasztalta. 

– Az egyetemen sohasem terveztünk lakóházat, mindig nagy dolgokra vettek rá: kórház, stadion, szálloda, idősek otthona stb. Amikor elkezdtem dolgozni, meg kellett tanulnom a dokumentációs részt is elkészíteni, a különböző engedélyeket kiváltani, az ügyfél elvárásaihoz igazított lakóházakat tervezni – ezeket nem igazán oktatják az egyetemen, mondja, s hozzáteszi: aki nem gyakornokoskodik az egyetemi évek alatt vagy azután, abból nem is lesz jó szakember! A saját bőrén tapasztalta meg. 

Szeptemberben, egy állami hivatalban sorban állt, amikor találkozott egy volt művészeti líceumbeli iskolatársával, akinek a nővére tanársegédként oktat a Sapientián. Szó szót hozott, az illető elmondta, hogy a tájépítészet szakon keresnek műépítész tanársegédet.  

– Édesanyám szokta mondani: „A Jóisten nem ad olyant, amit nem tudsz megoldani”... Megfogadtam a tanácsát és belevágtam. Frászom volt, hogy jól döntöttem-e vagy sem. Nagyon nehéz volt a kezdet. Fiatal nőként olyan diákokkal foglalkozni, akik nagyon különbözőek, sok esetben jóval idősebbek, mint én... Aztán a szaktudással erősödött az önbizalmam is. Empatikus, jó emberismerőnek kell lenni, hogy a különböző karakterű diákokat kezelni lehessen. Úgy érzem, három év után sikerült... 

Beszélgetésünkkor saját cégének irodájában fogadott. 

Az álmok valóra válhatnak 

Kiteríti a facebookon látott fényképet, majd a hozzávaló dokumentációt. Ez volt az államvizsga-

dolgozata. Sport- és szállodakomplexum a Somostetőn. A kiválasztott hely a volt Ceauşescu-villa fölötti – a hajdani sportpályáktól a belső udvarig terjedő – terület. Lelkesen magyarázza az elképzelését. 

– Azért gondoltam el erre a helyre a létesítményt, mert a Somostetőn vannak már – különböző korosztálynak megfelelő – szórakozási helyek: játszótér, fitneszgépek, kocogópálya, ott van az állatkert. Van már egyfajta vonzereje a helynek. A középkorúakra és az idősebbekre viszont nem igazán gondoltak. Úgy képzeltem el, hogy az épületegyüttesben van egy többhasznú (polivalens) sportterem, fitneszterem, teniszpálya és wellness-spa központ. Ennek bővítése a szálloda, kilátóval. Az épületben még helyet kapnak üzletek, vendéglő és föld alatti parkoló.  Háromszor nagyobbra sikerült, mint amit elvártak tőlem, de arra gondoltam, ha lenne a Somostetőn egy ilyen épület, nagyon jól érezném magam benne – mondja lelkesen, majd amikor a megvalósítási lehetőségekről érdeklődőm, kifejti. 

– Valóban igen szép álom válna valóra, azonban az építőanyag nem olcsó, és a befektetés sem... de ha nem álmodunk nagyokat, nincs haladás. 

Aztán a fiatalok érvényesülésére terelődik a szó. 

– Az idősebbeknek nagyobb a szakmai tapasztalatuk, de a fiatalok fogékonyabbak az újra, a korszerű megoldásokra, nincsenek úgy begörcsölve – mondja. Nagyon sok a lehetőség. Felnőtt egy olyan ifjú nemzedék, amely nemcsak a  műépítészetben, hanem más téren is igen kreatív. Szakmájában sok esetben az újszerű megoldásokat azért nem akarják alkalmazni, mert nincs megfelelő szakmai tudása a kivitelezőnek ahhoz, hogy ezeket megvalósítsa. Lépést kell tartani a korral.

Boldogságkeresés itthon 

Beszélgetésünk során előbukkan a fiatalok körében visszatérő kérdés: elmenni vagy itthon maradni? 

– Őszinte leszek. Többször is felmerült bennem, hogy elmegyek. Fél évet tanultam ösztöndíjjal Budapesten, aztán a doktori dolgozat miatt is többször tartózkodtam hosszabb ideig a magyar fővárosban. Azonban Kolozsváron sem éreztem otthon magam. Visszavonzott Marosvásárhely, a családom... Vágyom arra, hogy fél évet mondjuk New Yorkban éljek. De utána hazatérnék. Túl erős a kötődés a helyhez, a családomhoz. Talán ha életem nagy szerelmét a világ másik végén ismerem meg..., de akkor is gondolkodnék. Mindent a nulláról kezdeni? Szépen alakultak a dolgok az életemben, nincsen amiért elmenjek. 

Aztán átmegyünk a nappaliba, ahol minitárlat fogad a falakon. Nem mondott le a festészetről – mutatja alkotásait, amelyek egy kicsit az impresszionizmust idézik: ködbe vesző tájak, hullámokon lovagoló vitorláshajók, érdekes, sejtelmes, élénk színekben fürdő vásznak. 

– Néha úgy érzem, hogy festenem kell. Van, amikor egy hónapig nem veszem kezembe az ecsetet, aztán egy héten két, három képet is elkészítek. Ha egy óra alatt nem fejezem be a képet, másnap nem tudom folytatni, úgy érzem, elrontom. De amikor kész van, még remegek, annyira átélem mindazt, ami a vászonra kerül. Ez számomra a kikapcsolódás, a szellemi elégtétel – mondja. Aztán visszatérünk irodai beszélgetésünk fonalához.  

– A megérzésekre kell hallgatni, mert a lélek ismeri, tudja, hogy az életben mi a jó irány. Amikor valahol nem érzed jól magad, nem vagy boldog, akkor az nem a helyes út. Több fiatal a szülők kedvéért választ ilyen vagy olyan „pénzes” szakmát. Valaki ne azért legyen orvos, mert az anyuka mondja! Ha virágárus akar lenni, mert azt a szakmát szereti, az kell legyen! S ennek a titka a megfelelő lelki egyensúly, az értelem, a kitartás, a hit és az önbizalom, hogy végig tudom járni az általam kiválasztott utat. És vállalni kell az élet kihívásait. A lényeg, hogy legyek boldog! És akkor megtalálom a helyem bárhol, s talán az álmok is valóra válhatnak így – mondja érett bölcsességgel Hegedűs Noémi, a 28 éves műépítész, egyetemi tanár.