„Azt hittem, hogy nem fogok élve kijutni”

*Határkő Kína és Észak-Korea határán
Fotók: Wikipédia

Észak-Korea belülről

Ha diktatúrákra gondolunk, akkor nagy valószínűséggel megjelenik lelki szemeink előtt Észak-Korea. Nem véletlenül tartják számon a Föld legsötétebb autoriter államaként, ahova bejutni egyáltalán nem egyszerű feladat, és ahol csak az előre kijelölt útvonalon lehet végigmenni, miközben az ember minden lépését figyelik a propagandakörnyezetben. De milyen az élet Észak-Koreában, hogy néz ki egy kórház, és mit jelent az a gyakorlatban, amikor valakinek azon kell gondolkodnia, hogy lesz-e még lehetősége élve elhagyni az országot? Mindezen kérdésekről beszélgettünk a harmadik Tavaszi Tudáskerten Lukács Csabával, a Magyar Hang lapigazgatójával, aki négyszer járt Észak-Koreában.

„Van nekem egy furcsa kattanásom, hogy én szeretem az ilyen diktatúrákat és az ilyen nagyon durva helyeket” – kezdte beszámolóját Lukács Csaba. Az újságíró Romániában, a Ceaușescu-korszakban nőtt fel, ami csak erősítette a kíváncsiságát Észak-Korea kapcsán, hiszen látni akarta, milyen országban élne most, ha nem következik be a változás 1989-ben. Az újságírókat nem látják szívesen Észak-Koreában, így Lukács egy humanitárius szervezet leple alatt jutott be.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálatnak volt – és talán még van is – programja Észak-Koreában. „Ez is egy nagyon érdekes dolog, mert az észak-koreaiak rendkívül büszkék, és nem fogadják el bárkitől a segítséget. A tradicionális ellenségek, vagyis az amerikai, dél-koreai vagy japán szervezetek embereit nem engedik be. Magyarországról viszont azt gondolták: ugyan letért az »egyetlen igaz útról« 1989-ben a rendszerváltással, de egyfajta tékozló fiúként bármikor visszatérhet. Így a magyar segélyszervezetet beengedték.

Nem titok azonban, hogy mi is nagyon sokszor amerikai segélyeket vittünk be, mert Magyarország nem volt annyira gazdag, hogy önállóan segítsen egy ilyen szegény országot. Volt egy kegyelmi pillanat is, amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz: rengeteg magyar gyógyszer az uniós szabályok miatt nálunk már nem volt használható. Ahelyett, hogy kidobták volna ezeket, elvittük Észak-Koreába” – mesélte Lukács Csaba. Érdekességként hozzátette, hogy Magyarország még a rendszerváltás előtt kórházat épített Észak-Korea második legnagyobb városában, amely sokáig a Rákosi Mátyás Magyar Kórház nevet viselte.

A látogatásai során Lukács Csabának lehetősége nyílt belülről is megnézni a kórházat és a mellette lévő árvaházat.

„Az első látogatásom alkalmával simán utcai cipőben mentem be a műtőbe, ahol egy vakbélműtétet kellett volna az orvosoknak elvégezniük egy középkorú nőn. Azonban nem volt a kórházban érzéstelenítő, ezért elmagyarázták a betegnek, hogy három opciója van: nem műtik meg és meghal, megműtik és belehal, vagy megműtik és túléli” – emlékezett vissza Lukács Csaba. Hozzátette: a nő minden bizonnyal a második és a harmadik lehetőség között vacillált, amikor négy markos ember lefogta – hiszen amikor az embernek nagyon fáj valami, természetes, hogy ellenkezik. Ezután egy vásott szikével próbálták megnyitni a gyomrát. A Magyar Hang lapigazgatója ekkor rosszul lett, és kiment a műtőből. Másnap megkérdezték, mi lett a nővel, amire azt a választ kapták, hogy természetesen túlélte, és nagyon jól van, viszont többé már nem mehettek vissza a kórházba, hogy ezt ellenőrizzék.

Egy másik alkalommal Lukács látta, hogy az eredetileg egyszer használatos injekciós tűket olyan sokszor használták és élezték újra, hogy a 10 centis tűkből csupán 4-5 centis csonkok maradtak. „Ekkor döntöttem el, hogy bármi történik velem, nem engedem, hogy hozzám nyúljanak. Az egyszer használatos tűk jellemzője ugyanis, hogy műanyag alkatrészeik miatt nem lehet őket kifőzni. Mégis egy olyan vesetálba dobták bele őket, amelyben kétes eredetű folyadék volt” – mondta a lapigazgató, aki szerint a kísérőik mindezek ellenére megpróbálták megmutatni Észak-Korea szebbik arcát is.

„Hatalmas tömbházakat húztak fel, de minden szürke és szocreál volt” – emlékezett vissza. Hozzátette, hogy Marosvásárhelyen is vannak kommunista lakónegyedek, amelyek hasonlítanak az észak-koreai tömbházakra. Van azonban egy óriási különbség: Romániában az emberek a rendszerváltást követően leszigetelték és lefestették a panelházakat, valamint termopán ablakokat szereltek be, míg Észak-Koreában ezek a felújítások elmaradtak. „Amikor először jártam ott, december volt, és a víz éjszaka megfagyott a szobámban” – mesélte Lukács Csaba. Az újságíró tíz évvel ezelőtt járt utoljára az ázsiai diktatúrában, miután valaki feljelentette őt Észak-Korea bécsi nagykövetségén. Ez az utolsó út majdnem az életébe került.

„A bécsi követségre írt valaki egy levelet, hogy én nem segélymunkás vagyok, hanem újságíró. Az utolsó utamon szembesítettek ezzel. Az az ember, aki megmutatta az irományt, a koreai külügy alkalmazottja volt. Szerintem csak azért élek még, mert ő is attól tartott: ha kiderül a mulasztása, őt is kivégzik” – húzta alá a Magyar Hang lapigazgatója. Elmesélte, hogy az egyik este a magyarul – főként káromkodni – tudó kísérőjük már elég részeg volt, amikor nyomdafestéket nem tűrő szavakkal közölte vele: „Lukács úr, Ön átvert minket. Emiatt nagyon mérgesek vagyunk, ezért arra kérem, hogy holnap reggel próbáljon meg elmenni az országból. Én is bajba kerülhetek, úgyhogy holnap reggel el kell mennie. Eddig tudtam segíteni, de nem tudom, hogy ezt a levelet még ki kapta meg, és hogy kiengedik-e egyáltalán az országból.”

Lukács Csaba felidézte, hogy akkoriban történt, hogy Otto Warmbier amerikai egyetemistát letartóztatták, és már csak agyhalott, kómás állapotban került ki az országból, amikor az amerikaiak kivásárolták. Hazatérése után egy héttel meg is halt. „Ennek fényében tudtam, hogy ha nem jutok ki, én is meghalok” – hangzott el a megrendítő mondat. Az újságíró szerencséjére másnap pont volt repülőjárat Kínába – ez a járat akkoriban heti két alkalommal közlekedett, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy valaki elhagyja Észak-Koreát. Volt olyan eset, amikor Kínában már le sem engedték szállni a gépről a gyanús embereket. „Így amikor kiszálltam a repülőből a szabadság és a demokrácia földjének éppen nem nevezhető Kínában, mégis azt éreztem, hogy megérkeztem a szabadságba. Ugyanakkor tudtam: az volt az utolsó utam Észak-Koreába.”

Ezzel együtt Lukács Csaba kapcsolatai megmaradtak az észak-koreai menekültekkel. Tavalyelőtt például interjút készített egy olyan katonával, aki tíz évig szolgált Kim Dzsongun hadseregében. Ebből a beszélgetésből kiderül, hogy az illető mesterlövész volt, ám évente mindössze hat golyót kapott gyakorlásra, és a hadsereg élelmezési viszonyait jól mutatja, hogy évente csupán öt alkalommal ehetett húst.

„Mostanában kezdik újra visszaengedni a turistákat Észak-Koreába, és az általuk készített felvételeken látszik némi fejlődés. Ezt a haladást azonban az ország emberi életek árán vásárolja meg” – fogalmazott Lukács Csaba. Az újságíró szerint Észak-Koreának négy fő módszere van a pénzszerzésre: az egyik a hackerek tevékenysége, a másik a szó szerinti rabszolgaság, a harmadik a külföldre eladott emberi munkaerő, a negyedik pedig az emberkereskedelem.

A fejlődéssel kapcsolatban ugyanakkor tisztában kell lenni azzal a ténnyel, hogy Észak-Koreában kirakatvárosokat építettek fel. Azokon a helyeken, ahol a turisták megfordulnak, egy teljesen megrendezett valóság zajlik. „A programjainkat már hónapokkal a beutazás előtt le kellett egyeztetni, és azoktól egyáltalán nem lehetett eltérni. Amikor végre nagy nehezen levittek minket a metróba, nem voltam biztos benne, hogy a körülöttünk lévő emberek nem statiszták-e. Mindenki mosolygott, mindenki ránk várt. Beültünk a kocsiba, a szerelvény elindult, majd mentünk egyetlen állomást. Ahogy kiszálltunk, a metróajtók nem záródtak be, és a vonat nem ment tovább. Nem lehettünk biztosak afelől, hogy az egészet nem csak nekünk rendezték-e meg” – mondta Lukács Csaba.

Ugyanez az érzése volt akkor is, amikor elvitték az államalapító mauzóleumába, ahol a vezető már húsz éve halott teste feküdt. „Bejöttek emberek, és olyan hisztérikusan sírtak, mintha csak három órával azelőtt értesültek volna a halálhírről” – mesélte a Magyar Hang lapigazgatója, aki szerint ebben jelentős mennyiségű színjáték volt.

A delegáció tagjai ráadásul maguk is a propaganda részévé váltak. 

„Elvittek a cirkuszba, ahol folyamatosan kamera fordult felénk, hogy nézzék, hogyan szórakozunk és tapsolunk. Motiváltak is voltunk a tapsolásra. Másnap a híradóban láttam viszont magunkat. Koreaiul ugyan nem beszélek, de gondolom, azt mondhatták, hogy a híres külföldi delegációnak leesett az álla a produkciótól” – emlékezett vissza Lukács Csaba. Azt is elmesélte, hogy ha egy artista leesett a trapézról, a fájdalom ellenére azonnal visszament, és újra megpróbálta. Ha másodszor is leesett, harmadszorra is nekifutott. „Amikor végül sikerült megcsinálnia, elkérte a mikrofont, és megköszönte Kim Ir Szen elvtársnak, hogy erőt adott neki ahhoz, hogy akár kificamodott bokával is harmadszorra is visszamenjen a trapézra.”

„Nyilván az életéért küzdött. Olyan extrém dolgokat és furcsa helyzeteket láttunk, amelyekre nincs más magyarázat, mint az, hogy ezek az emberek végletesen megfélemlítettek” – összegezte észak-koreai tapasztalatait Lukács Csaba. Az ő beszámolójának köszönhetően a hallgatóság egy sokkal valóságosabb képet kaphatott arról, hogyan is működik a Föld legsötétebb diktatúrája.