Az utolsó só jogán

• 2025-06-03 15:00:00

• Nagy-Bodó Szilárd

Sok emberrel beszélgettem az elmúlt napokban a parajdi katasztrófa kapcsán. Többen sajnálják az ott élőket, többen látják lehetetlennek a helyzetet, azt, hogy valóban újra kinyisson a bánya. Számomra viszont az az igazán elszomorító, hogy senki nem mondta, hogy el fog oda látogatni, vagy senki nem jött azzal az ötlettel, hogy esetleg baráti társaságként oda kellene menni, egy hétvégére, egy napra, egy kávéra. Pedig az ott élő emberek megérdemelik!

Szombaton Parajdon, a bányavállalat udvarán összegyűltek a politikusok, tárgyaltak, terepszemlét tartottak. Az államelnök azt mondta, hogy tanulmányokra van szükség, és ebben teljesen igaza van: nem a politikusok kell megmondják a tutit. A település lakosai közül sokan álltak a kerítésen kívül, csendben, fegyelmezetten hallgatták Nicușor Dan beszédét. Nem volt kiabálás, nem kérték senkinek a lemondását, nem volt gyűlölet, nem volt kerítésbontás, csak figyelem és fegyelem.

Most is tanulhatunk a parajdi emberektől. Sokan úgy érzik most, hogy csődbe mennek, sokuknak talán bankkölcsönük is van, amit azért vettek fel, hogy szálláshelyet építsenek, újítsanak, vagy vendéglőt, esetleg üzletet nyissanak, hogy a turisták hozzájuk is betérjenek. Most pedig lehet, nem lesznek turisták, vagy sokkal kisebb számban, mint korábban. De ők tisztelettel meghallgatták az államfőt, elmentek a találkozóra, a látogatásáért, a válaszokért és – merem állítani – az őszinte ígéretekért tapssal jutalmazták a politikusokat, akiken látszott, hogy tényleg tenni akarnak, érvényesíteni akarják azokat az eszközöket, amelyek a kezükben vannak. Függetlenül attól, hogy milyen politikai alakulatból származnak. Látszott rajtuk, hogy segíteni akarnak.

Egy barátom kért meg, hogy hozzak neki fürdősót. Betértem az egyik árushoz, aki türelmesen, szépen és hálásan elmutogatta, hogy milyen fajták vannak. Levendulást kellett vegyek, abból kétféle volt. Mindkettőből vettem, és ezen semmilyen, ténylegesen szóra sem érdemes cselekedetemért hálásan tekintettek rám, és nagyon sokszor megköszönték. Pedig nem tettem semmit: vásároltam. Igazság szerint én tartozom köszönettel az árusnak, aki elmondta, hogy az egyik miért színes, a másik pedig miért nem. De nemcsak ezt mondta, illedelmesen, egyáltalán nem tolakodóan megkérdezte: nem szeretnék-e venni egy tál sókristályt, mert már csak ennyi maradt Parajdból, és látszott rajta, hogy ő ezt tényleg így gondolja. Az utolsó só, ami a bányából származik, elfogy, és vége, nem lesz többé. Ez a mondat pedig rettenetesen fájdalmas volt, és az őszinteség adta az igazi élét. Pedig akkor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz vasárnap este...

Van olyan szállásadó, aki arról számolt be, hogy neki négy szobája van, és minden foglalást visszamondtak. Újságíró-kollégák másokkal is beszélgettek, voltak fiatalok, akiken látszott, hogy nem tudják, mi lesz velük a továbbiakban, nem tudják, hogy miből fognak megélni, de tudják, hogy nekik Parajd az otthonuk. Érződött rajtuk, hogy csak akkor fognak elmenni, hogyha tényleg nem lesz más választásuk.

Nem alamizsnára van szükségük, hanem turistákra. Turistákra, hogy a parajdiak dolgozhassanak,  itthon maradhassanak, hogy legyen, akiknek programot szervezzenek, hogy legyen, akiket fogadjanak. Nagy a baj Parajdon, a sajnálkozás pedig nem segít! Az hogy „rajtunk múlik” most nem politika, és nem politikai lózung. Most tényleg rajtunk múlik, most kell összefogni és elmenni Parajdra, a strandra, a wellnessbe, a különböző jövőbeli programokra, ott szállást foglalni, onnan felmenni a Bucsinra, Parajdon megnézni a fordított házakat, kimenni a természetbe, egyet ebédelni, meginni egy kávét, vásárolni egy hűtőmágnest, szólni néhány jó szót a helyiekhez, és tudatni velük, hogy ott vagyunk, ha csak egy napra, ha csak egy hétvégére is. Lehet összetartásról és segítségről beszélni, de tenni is kell érte! A tragédia erre egy kiváló alkalmat teremt: annyi a dolgunk, hogy elmegyünk Parajdra. Igen, nincs bánya, és az elmúlt hét, valamint a vasárnapi süllyedések, potenciális tárnabeomlások után senki nem tud arra válaszolni, hogy lesz-e egyáltalán még valaha, és ha igen, mikor. Nincs bánya, de rengeteg szép dolog és jó ember van ott, akik miatt érdemes! Kiránduljunk tehát Erdélyben, kiránduljunk Parajdon!