Az utolsó ‘56-osok

Nemrég szeretett tanfelügyelőnőnk, Kovács Júlia emlékezett meg a Népújság hasábjain a marosvásárhelyi magyar pedagógusképzésről. Az ő évfolyamuk volt az első generáció a marosvásárhelyi Óvónő- és Tanítóképzőben. Mi, az 1976-ban végzettek, a 10. és egyben az utolsó végzős magyar osztály voltunk. 

 

40 év. Határkő, mely ünneplésre késztet

36-an indultunk 1971-ben. 33-an végeztünk. 32-en államvizsgáztunk. Istennek hála mindannyian életben vagyunk, az osztályfőnökünk, Bíró Margit nyugalmazott magyartanárnő is jó egészségnek örvend. Nincs szándékomban mérlegelni az eltelt éveket, hiszen 40 év hosszú idő! Hálásak vagyunk tanárainknak, akik kiváló felkészítéssel indítottak útnak: mindenki a saját szakterületén adta a legjobb tudását. Ezúton is köszönet nekik. Sajnos, ők már nem lehetnek mind közöttünk. 

Belénk táplálták a tudásszomjat, a szakmai hivatás szeretetét. Azzal a tanáccsal indítottak útnak, hogy a legkisebb és legeldugottabb faluban is soha nem szűnő lelkesedéssel végezzük munkánkat. Meggyőztek arról, hogy ha kinyitjuk a szívünket – a megszerzett tananyag segítségével, sok kísérletezéssel és gyakorlattal – eljutunk a gyermekek lelkéhez. 

Tanításaiknak beérett a gyümölcse, hiszen a jó pedagógus tanítványait népszerűség övezte. Ennek titka a nyíltság volt, az az alapelv, hogy: add magad, hajolj le a gyermekhez, majd emeld magasra, mert ő a teremtés koronája. A formálható gyurma. És szeresd, szeresd, szeresd a gyermeket! A tanításban, nevelésben ez a nagy titok. A felépítmény, amit létrehoztunk, közös munka volt: óvónő, gyermek, sőt szülő hozzájárulásával. Legtöbbünk becsületesen, a gyermekek érdekeit szem előtt tartva neveltük a kis óvodásokat. A tapasztalat iskoláját jártuk egész karrierünk alatt. Múlt időben beszélek, hiszen elérkeztünk a nyugdíjas éveink határához. 

A nagy titok része még az alázat, az állandó tapasztalatgyűjtés, az egymásra figyelés volt. Igen, követtük egymás útját, örültünk egymás sikereinek, jelzéseket adtunk egymásnak. A magunk és a világ dolgaira reflektáló attitűd jellemezte legtöbbünk magatartását. 40 évig tartott ez a lelki vonulat, amit magunkkal hoztunk szeretett képzőnkből. 

1976-ban összedőlt egy híd: megszűnt a magyar tagozat, de a magyar nyelvű oktatáshoz való jogunkat már nem vehették el tőlünk! A magyar óvónők még elszántabban tették a dolgukat. Nyitottak voltak minden újra. Befogadták, amit az élet diktált, amit „kiművelt” emberfők kiviteleztek. Szakmai vezetőink készek voltak váltani: születtek új programok és létrehozták a gyermekközpontú óvodai oktatást. Az elavult kommunista, merev módszereket felváltotta a gyerek érdekeit előtérbe helyező oktatás. Ezért olyan fontos számunkra az eltelt 40 év! Ez év június 12-én a Laci Csárdában gyűltünk össze megünnepelni a 40. osztálytalálkozót, ami nagy élmény volt. Örültünk egymásnak, zsibvásári zajra lépett be az osztályfőnökünk. Szívet melengető látvány volt végignézni a társaságon. Nem vagyunk már ugyanazok, mint 1976-ban, s bár az élet mindenki arcára ráírta történéseit, ez alaptermészetünkön nem változtatott. Büszke vagyok, hogy ennek az osztálynak voltam a tagja, ahonnan sok tehetséges óvónő indult útra, és akinek munkáját elismerik. Milyen hihetetlen, hogy ennyi év eltelt! Kérdezgettük egymást: valóban 40 éve csengettek ki nekünk?! Jó hangulatú, szeretetteljes találkozó volt, mindenki jól érezte magát. Reméljük, lesz folytatása, hiszen az az elhatározás született, hogy egy év múlva újra találkozunk. Isten tartson meg addig mindenkit, jó egészségben! 

Szerető osztálytársatok, Makkai Ilona