Annyiszor eljátszottuk már. Széttárt karokkal, lélekszaggatva voltunk saját nagypéntekeink főhősei, azaz dehogy hősök, sokkal inkább megszeppent, háttérbe vágyó statiszták, akiket könnyű lecserélni, helyettesíteni.
Annyiszor eljátszottuk már. Széttárt karokkal, lélekszaggatva voltunk saját nagypéntekeink főhősei, azaz dehogy hősök, sokkal inkább megszeppent, háttérbe vágyó statiszták, akiket könnyű lecserélni, helyettesíteni. Volt, amikor mi magunk tettük ezt meg, üresen hagyva a hétköznapi kereszteket. Néha még az ünnepit is, bár azt mindig könnyebb volt magunkra emelni, és vinni előre látható úton, jól kiszámolt időben, a vasárnapi harangzúgásig.
Mostanában nehezen bírjuk a csendet, különösen a nagypéntekit. Vágyunk rá, mégis megijeszt. Talán mert rátelepszik a lélekre, elfedi előle a megszokottat, a biztonságos szürkét, a kiáltó vérvöröset. Elhomályosítja a képernyőkről áramló valóságot, a lét legegyszerűbb, legsebezhetőbb színterein különösen ünnep táján megmutatkozó erőszakot. Távoli időkbe visz, ahol szintén az ártatlan elpusztítása volt a fő cél, de ahonnan nem lehet igazán résen lenni, görcsösen a mára figyelni. Pedig ez ma már a túlélés feltétele. Egyetlen álmatlan tekintetté vált Európa, és ez a tekintet minket is átfog, tükröz, és fogva tart. Észrevétlenül eggyé válunk vele. Ezért van az, hogy ünnepeinkre készülve is minduntalan magunk köré/mögé kémlelünk, közben pedig elfelejtünk befele figyelni és felfele, a magasba nézni. Pedig más utunk nincs, nem lehet. Nem lehetnek félelemben átvirrasztott ünnepeink.
Jézus Krisztus mintha kimondottan ezekre az időkre szánta volna bátorító tanításait. Mintha mindannyian vízre szálló, széltől rettenő Péterek lennénk, akiket mélybe húzhat a kételkedés. Vagy mintha magunk lennénk a víz is egy időben… Sokszor, sok helyen elhangzott már, hogy a Szentírásban éppen 365-ször szerepel a „Ne félj!” intelem, így minden napra jut belőle egy. Jó lenne magunkhoz venni, jó mélyen elrejteni, csengőhangként használni, és felmutatni minden keresztúton. Nagypéntek a készülődés ideje. A megváltás örömhírét várjuk, az egyetlent, amely elsimítja, kifényesíti mögöttünk és előttünk az utat. Legyen ez a várakozás igazán szabad, minden türelmetlenségtől, aggodalomtól, kételytől megtisztított. Akkor talán megérezhetjük a tértől és időtől független újszövetségi biztatást, és az ünnepféltő lélek, a nyugtalan belső szem végre álmodni is megtanul.