Az ózdi terápiás otthonban

Tizenkét éve születnek újjá – ideiglenesen vagy véglegesen – a magyar-ózdi terápiás otthon szenvedélyfüggő lakói. A helyi Pekri-kastély átépített magtárában zajló életmentésről, a Bonus Pastor Alapítvány munkájáról többször írtunk már. Legutóbbi látogatásunkkor arról érdeklődtünk, van-e újdonság a tízéves évfordulót követően az otthonban, közben a bentlakók életébe is bepillanthattunk.

– A központ 23 személy befogadására alkalmas, általában 10–15 között mozog a lakók száma. A tavaly ősszel viszont szinte telt házunk volt. Érdekes volt látni, hogyan működik itt egy nagyobb csoport. Az egyik lakó amatőr rendezőként színdarabkészítésre buzdította az itt lévőket. A darabot karácsonykor adták elő. Az volt a címe, hogy Az apák fiai, és a kisgyermekként szerzett lelki sebekről, a sebokozásról, illetve arról szólt, hogy létezik egy másik út – mesélte házigazdánk, Geréb Géza lelkigondozó. A hangjával, mozdulataival derűt, nyugalmat árasztó mentor elmondta, hogy évente háromszor szerveznek kéthetes rövid távú terápiát szenvedélybetegeknek különböző településeken, például Mezőpanitban és Szentkatolnán. Sok szer- vagy játékfüggő először ezeken az együttléteken vesz részt, azután dönti el, hogy három, hat, illetve kilenc hónapra beköltözik-e az ózdi otthonba, ahol a hosszú távú terápia zajlik.

– A kórházi kezeléstől leginkább az különbözteti meg a terápiás központban töltött időszakot, hogy a gyógyulással együtt a személyiség is megváltozik. Van, aki ezt nem bírja ki, és előbb-utóbb elmegy – teszi hozzá a lelkigondozó. A leghosszabb terápia résztvevőinek mintegy 60 százaléka szabadul meg függőségétől, a rövid terápia esetében 20 százalékos az arány. 

Nem csak a sebeket látni 

– A terápia az egyén számára befektetés, elköteleződés az életre. Nem véletlen, hogy a leghatásosabb változata éppen annyi időt tart, amennyi egy magzat kihordásának ideje – jegyzi meg Geréb Géza, majd a bentlakók napi programját ismerteti.

– A legfontosabbak a reggeli, déli és esti találkozások. A nap kezdetén a csoport tagjai saját életútjukról mesélhetnek. A szenvedélybetegek rendszerint számos lelki sebet cipelnek, az „én már csak ilyen vagyok” mentalitás szerint gondolkoznak, cselekszenek, éppen ezért fontos, hogy a múltbeli történések felelevenítésekor a pozitívumok is felszínre kerüljenek, amilyen például a jó apai, nagyapai kapcsolat. A csoporttársak részéről folyamatos a visszajelzés, ez is a terápia lényeges része, ezáltal ugyanis a függő azt érzi, hogy nincs egyedül a problémáival. Fontos szerep jut a gyógyulásban a napi munkaterápiának is – a konyhai, kerti vagy egyéb teendőknek –, ekkor ugyanis a szenvedélybeteg megtapasztalja, milyen úgy dolgozni, hogy közben nem nyúl a függőségét okozott szerhez. Az egyéniség kibontakozására, az önálló döntéshozatalra adunk ilyenkor teret, vagyis a kinti életbe való beilleszkedést készítjük elő.

Beszélgetésünket kopogás szakította félbe, aztán egy magas, sovány férfi lépett a helyiségbe. „Maradnak ebédre a kedves vendégek?” – kérdezte, majd udvariasan távozott.

– Az ilyen gesztusokat nem mi sugalmazzuk. Ezt jelenti az önállósodás – jegyezte meg vendéglátónk, akit arról is megkérdeztünk, melyik a legnehezebb időszak a központba kerülőknek.

– Ez egyénenként változik. A terápia kezdetén a szenvedélyfüggő úgy érezheti, hogy világvégi környezetbe került, ahol egyszerre szakad rá minden gondja. Ha nem lát reményt ebben a helyzetben, és nem kap megerősítést a társaitól, elveszítjük. De ugyanilyen nehéz lehet a későbbiekben is bent maradni, amikor újra meg újra az elköteleződés gondolatával szembesül a lakó. Aki végigviszi a terápiát, azt talán az életnek is megnyertük.

Angyalhaj az ablak fölött

A későbbiekben a lelkigondozó végigvezetett a tágas épületen, megmutatta a kápolnát, ahol a csoportos beszélgetések zajlanak, az edzőtermet, amelyet igény szerint használhatnak a lakók, és egy-két szobába is benyitott. Pedáns rend fogadott a kétágyas helyiségekben, és a ruhásszekrényre kifüggesztett, szintén terápiás jellegű minősítések arról árulkodtak, hogy ez nem csak látogatásunk idején van így. Az egyik szobában az ablak fölött elhelyezett angyalhaj ragadta meg a figyelmemet. Október elején is beleillett a képbe ez a karácsonyi jelkép, amely ébredéskor és lefekvéskor is a születés, újjászületés ígéretére emlékeztetheti a lakókat.

A játék fogságában

A leghosszabb terápiára elköteleződött lakók egyike az a harmincas éveiben járó férfi, aki csaknem másfél évtizeden át a szerencsejátékok bűvöletében élt. Nyíltan, egyszerűen beszélt a Magyarózdig vezető útról.

– Tizenhét évesen a haverokkal mentem először játékklubba. Az egyik barátom játszott, és nyert. Kíváncsi lettem, hogy nekem sikerül-e, és én is szerencsével jártam. Másnap is elmentem abba a klubba, harmadnap is. Más kocsmákban is kipróbáltam a játékgépeket, aztán kaszinókba kezdtem járni rulettezni, kártyázni. A veszteségek két-három hét múlva jöttek, amikor egyre nagyobb összegeket játszottam el. Az egyik kaszinóban ismertem a tulajt, nála mindig volt hitelem. Szerettem oda járni, mert figyelt rám, kedves volt velem a kiszolgáló-személyzet, mindig megkérdezték, kérek-e valamit, az ital ingyen járt. De mindig mértékkel ittam. Apám alkoholista, valószínűleg azért nem ejtett rabul ez a szenvedély.

– Milyen gyermekkori emlékei vannak az apjáról?

– Semmilyenek. Öt hónapos voltam, amikor elváltak a szüleim. Többnyire a nagyszüleim neveltek. Amikor játékfüggő lettem, nagyon csúnyán viselkedtem velük, meg is loptam őket. Akkor azt mondták, költözzem anyámhoz. Nála már nem volt olyan jó dolgom.

– Gondolom, gyűlt az adósság.

– Igen. Telefont, aranyláncot is adtam el, hogy legyen pénzem játszani, aztán a szomszédoktól, majd uzsorásoktól kértem kölcsön. Azok elől bujkálnom kellett. Mindig addig játszottam, amíg egy banim sem maradt. Pedig rendszerint megfogadtam, hogy ha nyerek, abbahagyom, mégsem tudtam leállni. Közben leérettségiztem, aztán, évek múlva, kimentem dolgozni Angliába. Építkezésben kaptam állást, jól fizettek, de amit kerestem, egy hétvégén eljátszottam. Az itthoniak küldték a pénzt, hogy legyen mit ennem. Tavaly márciusban jöttem haza.

– Ki vette rá, hogy eljöjjön Magyarózdra?

– A tavaly Szentkatolnán részt vettem a rövid távú terápián, de nem segített. Idén már akkora volt a tartozásom, hogy semmiképpen sem tudtam volna kifizetni. A nagyszüleim akkor azt mondták, törlesztik helyettem a teljes összeget, ha eljövök a hosszú távú terápiára. Nem volt mit tennem, beleegyeztem. Az első héten, amit itt töltöttem, semmi sem tetszett, sem az étel, sem a társaság, sem a foglalkozások, csak arra vágytam, hogy újra játszhassak, kártyacsalásokon járt az eszem egész nap. Mindegyre érdeklődtem, hogy kifizették-e már az adósságom, és amikor mondták, hogy el van rendezve, jeleztem Gézának, a mentoromnak, hogy hazamegyek. Ő csak annyit mondott, hogy 48 órán belül még visszatérhetek. Az első utam, persze, egy játékklubba vezetett. Háromezer lejt sikerült elpallnom pár óra alatt. Amikor betettem az utolsó 50 lejt, elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó. Kiszámítottam, hogy a függőségem éveiben 200 ezer eurót játszottam el, és megijedtem. Tudtam, hogy ha így folytatom, az utcára kerülök. Ezért tértem vissza. Azóta minden sokkal könnyebbnek tűnik. Úgy érzem, megszűnt a sötétség körülöttem.

– Hogyan látja a jövőt?

– Szeretnék visszamenni Angliába dolgozni, aztán családot alapítanék. Örülnék, ha lenne legalább két gyermekem.