Az őrző békéje
2015-06-02 16:38:29
- Nagy Székely Ildikó
Hat évvel ezelőtt egy tiszta tekintetű, törékeny termetű, kendős asszony rebbent kis időre a vásárhelyi nyilvánosság elé.
Hat évvel ezelőtt egy tiszta tekintetű, törékeny termetű, kendős asszony rebbent kis időre a vásárhelyi nyilvánosság elé. Vékony karjaiban akkor már elhordott kilenc évtizedet, és 1938 szeptemberében szobaleányként ő adott utoljára inni a haldokló Bernádynak. Tőkés Krisztina készségesen mesélt az újságíróknak a városépítő polgármester Szentgyörgy utcai házában töltött esztendőről, arról, hogy hogyan szegődött oda, és milyen sora volt az akkor már beteg, vele egyidős leányát gyászoló Bernádynál, aki mindig „kicsi fiamnak” szólította, és közös sétáik előtt arra kérte a székelyberei származású kis cselédet, tegyen a kabátzsebébe aprópénzt, majd ossza
ki a Posta utcában várakozó cigány-asszonyoknak. Az emlékképek mára sem halványodtak, a Kishegyszőlőben álló ház takaros szobájában régi pompájukban festi őket sorra elém a hamarosan 96. életévébe lépő Krisztina néni.
– El vagyok itt dugva – mondja negyedórával korábban, amikor otthonába enged, aztán újságcikkeket tesz elém, hogy elkerüljük az ismétléseket, meg nem írt pillanatokból születhessen meg újra a történet.
A gondolatok, mint égő lámpa körüli lepkék, térnek mégis vissza az egykori városépítőhöz. Vendéglátóm már nem a szőttesekkel, varrottasokkal ékesített szobában ül, hanem 19 éves lánnyá változva kenyéradójával a szovátai Bernády-villa kertjében, 800 rózsatő között.
– Minden érdekelte, bármiről beszélgettünk, mindig megkérdezte, hogy nálatok, Berében az hogy van. Szerette a népet, áldott jó ember volt. Csak a komornát szidta gyakran, mert rájött, hogy szivarozik.
A polgármester felesége is felvillan az emlékek között.
– A méltóságos asszony „kriminális” volt – mosolyodik el Krisztina néni, majd arról mesél, hogy Bernádyné megtiltotta neki, hogy a családjával érintkezzen, és a vőlegényével sem beszélhetett. Mit akarsz azoktól a parasztoktól? – kérdezte mindig, és hiába „vágta ki magát” a leányka azzal, hogy „alázatosan jelentem, én is paraszt vagyok”, úrnője hajthatatlan maradt. Választottja sértődöttségében más lányt vett feleségül, végül mégis egymásba torkolltak az útjaik.
– Bernády halála után még egy rövid ideig, az év végéig maradtam a családnál, aztán hazatértem a szüleimhez. A méltóságos asszony hívott, hogy töltsem vele a nyarakat a szovátai villában, de a szüleim azt mondták, hogy inkább menjek férjhez. Az egykori vőlegényem közben megözvegyült, akkor vesztette el a feleségét, amikor hathetes volt a gyermekük. Egy idő múlva újra járni kezdett hozzánk, nem akart békén hagyni. Apámtól kért meg. Hát nem érdemlek meg én egy fiatalembert? Házasemberhez kell menjek? – panaszkodtam, de apám csak annyit válaszolt: hadd el, fiam, azt a kicsi árvát fel kell nevelni. 1943-ban mentem férjhez, egy évre rá jött a háború.
– Mire emlékszik abból az időből?
– Nem volt mit együnk, sem ruhánk, amit felvegyünk. A pincénket is feltörték, a házunkat összelőtték. De a Jóisten segítségével túléltük valahogy.
– Mikor költöztek Vásárhelyre?
– 1967-ben. A férjem kovács volt. A kommunista rendszerben sokat piszkálták. Egyszer aztán megharagudott, és a rokonság segítségével megvette ezt a kertet itt, a Kishegyszőlőben. A berei házunkat hoztuk el ide darabokban. Egy hétig járt a teherautó a szállítmánnyal, aztán lassacskán újra felépítettük. De két évig nagyon rossz körülmények között laktunk.
– Saját gyermekük is született?
– Igen, egy fiunk. A férjem aztán, nyugodjék csendesen, megbetegedett, nyolc évig rendeztem. Mindig mondogatta, hogy mennyire sajnál, amiért ilyen sovány létemre kell emelgessem.
– Unokái, dédunokái vannak?
– Két unokám és négy dédunokám. A legkisebb egy 4 éves kicsi cifra leánka. Az úgy szeret, hogy meg nem enne nélkülem egy falatot. Nemrég is mondta, hogy dédi, amikor megérik az eper, az első szem a tiéd, szedünk lapitányért, behozzuk, megesszük. Az egész család elhalmoz a szeretetével.
A tiszta, világos szobában egymás mellett sorakoznak a gyerekarcok. A színes fotókkal átellenben fehér-fekete kép a falon, Tőkés Krisztina és férje talán fél évszázaddal ezelőtt. A falon varrottasok.
– Fiatal koromban muszáj volt varrni, szőni, horgolni, különben azt mondták volna, hogy lusta vagyok. Egy nagy asztalra csipketerítőt kötöttem. A kertben is sokat tevékenykedtem, 600-700 paradicsomot is ültettem évente. Addig boldog az ember, amíg dolgozhat. Egy-egy kicsit most is matatok kint, de már nehezebben mozgom – mondja, közben tányérra készített epret vesz ki a kredencből, megmossa, kést tesz mellé, és buzgón kínál az illatos gyümölccsel.
– Nem lett igazán édes az idén – szabadkozik, majd mindennapjairól beszél.
– Főzök, sepregetek, mikor tudok. Mikor nem, leülök és hallgatok. Csütörtökönként jönnek hozzám a bibliaórások. 1996 óta jár ide egy csoport a kövesdombi református templomtól. Régen sokan voltak, összetoltam a székeket, padokat csináltam belőlük, úgy hallgattuk az igét. Most hatan, heten jönnek. Ünnepeken az úrvacsorát is mindig kihozzák. Mindig csak arra kérem a Jóistent, hogy békességet adjon mindenkinek.
Mintha észrevétlenül formálódna bűvös kör körénk, beszélgetésünk végén kerül szóba a gyermekkor és a hat testvér, akik közül már csak a legidősebb és a legfiatalabb, Krisztina és öccse él. Vendéglátóm minden szavából, mozdulatából a megáldottak biztonságérzete árad. Évek óta nem járt a városban, a Kishegyszőlő rejtélyes nyugalmában pergeti előre napkeltétől napnyugtáig az időt. Ránctalan lélekkel őrködik az aljban nyüzsgő város fölött.
