Az örök hó vidékén

Pávai-Marossy Zsófinak régi álma vált valóra a télen: egy Erasmus+ program keretében Lappföldön, a finn Inari községben töltött másfél hetet. Élményei több újságoldalt is megtöltenének, ezért arra kértük, a kirándulás legérdekesebb mozzanatát ossza meg velünk.

– Egy környezettudatosságot népszerűsítő projekt keretében január végén utazhattam el pár iskolatársammal együtt arra a varázslatos vidékre. A programhoz egyebek mellett felmérések készítése és bemutatása is tartozott. A Nasatokka Youth Center  ifjúsági központban volt a szállásunk, életterünk. Négy országból érkeztek oda fiatalok, Románián kívül Lengyel- és Oroszországból, illetve a vendéglátó Finnországból. Hihetetlenül nyitott és kedves volt mindenki, számomra ez volt az egyik legkellemesebb tapasztalat. Felejthetetlen napfelkeltéket láttunk, amelyekről korábban azt hittem, hogy csak Photoshoppal megvalósíthatók, és a sarki fényt is alkalmunk volt megcsodálni... De a legnagyobb élmény a rénszarvasfarm volt.

– Mesélted, hogy meglepődtél, amikor megláttad a farm lakóit.  

– Igen, mert sokkal nagyobbnak képzeltem azokat az állatokat. Azt hittem, akkorák, mint egy ló, de a valóságban inkább csacsiméretűek. Félnomád körülmények között élnek egy akkora területen, hogy az ellés időszakában helikopterrel keresik őket. Fantasztikus kalandunk szánozással kezdődött. Mintegy tíz szánt kötöttek össze a helybéliek, mindeniket egy rénszarvas húzta. Vendéglátóink figyelmeztettek, hogy az állatokat nem szabad simogatni, azt ugyanis nem szeretik, viszont megetethetjük őket. A kezünkből adtuk a tápot. Sajnos, én lehúztam a kezemről a barátnőmtől kölcsönzött kesztyűt – a sajátomat, persze, otthon hagytam –, így miközben a szarvasom falatozott, eléggé lefagytak az ujjaim. Később bementünk a tündéri kis faházikók egyikébe, ahol a számi kultúráról és a rénszarvastartástól tudhattunk meg érdekességeket. Vendéglátóink gyönyörű népviseletben fogadtak, leginkább a nők nap alakú medálja tetszett, amely azt jelképezi, hogy a számik a nap és a föld gyermekei. Mindenkinek van egy fából faragott csészéje, amit mindig az övén hord. Mi is egy-egy ilyen csészéből ittuk a teát. Ami az állattartást illeti, egyebek mellett azt mesélték el a házigazdák, hogy a rénszarvasokat évente kétszer vagy háromszor gyűjtik össze, főként az ellés időszakában. A borjakat nem sokkal születésük után jelölik meg a fülük bevágásával. Ez a művelet – akárcsak a csecsemőnek a fül kilyukasztása – annál kevésbé fájdalmas, minél fiatalabb az állat. Azt is érdekesnek találtam, hogy nem a hímeknek, hanem a nőstényeknek van szarvuk, hogy védelmezni tudják kicsinyeiket.

– Mennyire volt hideg?

– Az átlaghőmérséklet körülbelül mínusz 20 fok volt, egy éjszaka pedig, amikor kint voltunk, mínusz 30 fokra hűlt le a levegő. De én akkor nem éreztem, hogy fáznék. Miután hazajöttünk, itthon a mínusz 1 fok hidegebbnek tűnt.

Beszélgetésünk végén Zsófi azt az estét is felelevenítette, amikor az együttléten részt vevő fiataloknak országuk kulináris jellegzetességeit kellett bemutatniuk.

– A finnek nagyon édesen főznek. A kenyerük pedig egy lapótyaszerű, kicsit savanykás ízű, szürkésbarna színű, magos finomság, amit virág formára vágtak a tiszteletünkre. Mi csípős kolbászt, szalonnát, zakuszkát vittünk itthonról. A vendéglátóink nagyon kedvesen próbálták megtanulni a magyar ételneveket, és az ízek is bejöttek nekik. Tulajdonképpen csak a mi asztalunkról fogyott el minden harapnivaló.