Valaki nincs sehol
Kevesen emlékeznek már Váci Mihályra, pedig a Kádár-korszak egyik ’futtatott’ – és ennek megfelelő honoráriumokat élvező – költője volt; Nyíregyházán született 1924-ben, és 45 éves korában halt meg Hanoiban, ahová egy kulturális delegáció tagjaként utazott el.
Ő írta a Valami nincs sehol című verset; ötven évvel ezelőtt azért jegyeztem meg a költemény címét, mert elgondolkodtatott. Ugyanis azokban az időkben nemigen lehetett a hiányosságokra panaszkodni. Nem a flekkenhúst és a szabadságot hiányolta, egészen mást: „Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami. (…) Hiába vágysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami./ Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.” A Teremtést nem említi, tehát hallgatólagosan elismeri, hogy az tökéletes volt; arról sem szól, hogy az Úr csak egy dolgot bánt meg – szívből, igazán –, mégpedig azt, hogy „embert teremtett a földön”, annak okán, mert „nagy az emberek gonoszsága a földön és szívük állandóan a rosszra irányul” (Ter 6, 5-6).
A vers – az én olvasatomban – sejtelmes hangulatban végződik, ugyanis az embertől várja a hiányzó ’valami’ megteremtését és az újrakezdés reményét: „újra hiteti, hogy eljön/ valami, valamikor, valahol…”
Nem jött össze a költő optimista fantáziálása, mert az ő halála óta eltelt bő ötven év alatt számtalan kudarcot ért meg az emberiség, s mindegyik fiaskó a Bibliából imént idézett empirikus tételen alapszik. Az életkorom alapján nem lehetek más, csak pesszimista (aki tulajdonképpen egy ’jól értesült optimista’), ugyanakkor Murphy nagyapám törvénye is beigazolódni látszik (miszerint az emberiség csak akkor fog észszerűen gondolkozni és cselekedni, ha minden más lehetőséget kimerített).
Az eddigiek alapján kénytelen vagyok korrigálni Váci Mihály megfigyelését: nem „valami nincs sehol”, hanem valaki. Ezt más is észrevette, legutóbb például Kádár Árpád tette szóvá ezeken a hasábokon: „Miért nem létezik egy személy, egy olyan alkalmazott, akivel beszélni lehet, aki feljegyzi az előfizetők panaszait?” (A robottal nem lehet ügyet intézni; Népújság, 2022. dec. 13.) Mindez nemcsak az általa kérdőre vont Digi esetében van így, hanem a szolgáltató – és kiszolgáló – cégek nagyobb részével is.
Nem beszélve arról, hogy a garancia fogalma is kiveszett. Továbbá egy rakás évszázados ’szokás’ – vagy minek nevezzem? –: felelősségérzet, szakértelem, kötelességtudat; (technológiai) fegye-
lem; alázat (a minőség és a munka tisztelete). Egyszerűbben: a szabályok betartása. Még egyszerűbben: a rend. Mások is észrevették és méltatlankodnak emiatt, a bátrabbak a piramis csúcsa felé mutogatnak: „Nálunk tizenkét vagy százötven éve senki semmiben nem tévedett. Mindenről valaki más tehet.” (Alföldi Róbert; 24.hu; december 24.) Az én olvasatom szerint: minden balhénak van felelőse, de ne várjam/várjuk el azt, hogy az a ’bizonyos valaki’ – valamely csodálatos megvilágosodás és féktelen önkritika eredményeként – vállalja a felelősséget, és önszántából vonul börtönbe vagy áll a bitófa alá.
A városházi illetékesekről már tudom, hogy nem reagálnak semmire, ezért most csak apróbb témákat villantok meg, illusztráció gyanánt. Kétszáz oldalas könyvet lehetne összeállítani Apró bosszúságaink témával, most csak kettőt említek. Ezekben az esetekben még a kör átmérőjét sem tudom megrajzolni, nemhogy a középpontját megkeresni – ahol a hiányzó ’Valaki’ áll. Költői kérdések következnek: 1. ki tudna odáig hatni, hogy az üzletek pénztáraiban legyen elegendő aprópénz; 2. ki tudná elintézni, hogy az üvegpalackok és borkánok (Sántha Attila Bühnagy székely szótára szerint ez magyar eredetű szó!) címkéit könnyen lemosható szerrel ragasszák fel, mert a mai állapotok szerint a címkeragasztók céhe az örökkévalóságnak dolgozik (forró víz, vegyszer, fémforgács, aceton, spakli – egyformán hatástalan).
Reményt az efféle problémák megoldására sem látok, így a bosszúság a mindennapok része lesz…
Kuszálik Péter
Akik nap mint nap életeket mentenek
A sors úgy hozta, hogy két nagy műtéttel is szembe kellett néznem a tavalyi év folyamán. Mondanom sem kell, mennyi félelem és aggodalom előzte meg ezeket mind részemről, mind a családom, barátaim és ismerőseim részéről.
Időközben szerencsésen átestem ezeken a nem kis veszélyekkel járó műtéteken.
Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak az orvosoknak és a kórházi személyzetnek, akik segítettek abban, hogy visszatérjek a mindennapi élethez, hogy folytassam családom körében betöltött szerepemet, hogy ismét magamhoz ölelhessem unokáimat és mindazokat, akiket szeretek.
Az orvosok, ápolók áldozatos, odaadó munkája nélkül mindez nem sikerült volna.
Itt szeretném külön kiemelni dr. Bara Tivadar sebész főorvos és Túrós János nőgyógyász-szülész orvos nevét, akik nap mint nap életeket mentenek, valamint új életeket segítenek a világra.
Kívánom nekik, hogy még nagyon sokáig folytassák felbecsülhetetlen, nemes munkájukat erőben, egészségben!
Fejéregyházi Tünde
