Jogos a felháborodás, de a felelősségre vonás most is várat magára...
Napok óta a betegek mellett a családorvosok is megelégelték, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által működtetett rendszerben egyre gyakoribbak a pár órás, akár többnapos leállások. Amikor pár évvel ezelőtt bevezették a névre szóló egészségügyi kártyákat, örvendtünk, hogy gyorsabb, jobb lesz a járóbeteg-ellátás, a vények felírása és a gyógyszerek kiadása. De ezek a kiesések az egész egészségügyi rendszert érintik, a szakrendelésekre való küldőcédulák megírásától a kórházi beutalókig, vagy ha külföldre utazol, és az adott időszakra orvosi ellátásra biztosítást szeretnél kötni stb. Nem is sorolom tovább, mert a rendszer gyakori meghibásodása, leállása a mindennapjaink normális működését gátolja. Ha pár napra is, rá vagy utalva teljes áron megvenni a részben vagy teljesen térítésmentes gyógyszereidet.
Sorina Pintea egészségügyi miniszter asszony közben azzal takarózik, hogy nem a minisztérium működteti a rendszert, és már tavaly óta vizsgálják a felmerült problémákat. Szerintem egyszerű dologról lenne szó: ki kivel kötötte a szerződést, mit tartalmaz a szerződés, mindkét fél kötelessége és jogai, egészen a szerződés egyoldali felmondásáig; a szerződés tartalmazza-e a rendszer szervizelését?
Az egyszerű munkás a selejtes munkadarabért nemhogy nem kap honoráriumot, de egy-két figyelmeztetés után nézhet új munkahely után. Nem így a miniszter asszonyunk, aki igaz, hogy a családorvosok és a páciensek elnézését kéri a felmerült hibákért, de miután megkérdezték, hogy nem lenne-e megoldás egy másik rendszer bevezetésére, azt mondta: egy másik rendszer bevezetése ki van zárva, nem dobhatunk ki újra 100 millió eurót. Ilyen választ csakis egy politikus adhat. Köszönjük, de mást várunk, gyors és hatékony megoldást, hogy a rendszer tökéletesen működhessen. A felelősöket felelősségre kell vonni, nemcsak erkölcsi, hanem anyagi szempontból is. Utána senkinek nem kell bocsánatért esedezni.
Szász Károly nyugdíjas
Szeretnék találkozni Ferenc pápával
A visszhang, amely Ferenc pápa csíkszeredai látogatása után bejárta az egész világot, megdobogtatta a kisiskolások szívét is.
Ezért válaszoltak oly készségesen a Máltai Szeretetszolgálat által meghirdetett irodalmi pályázatra, melynek címe Szeretnék találkozni Ferenc pápával. Bár a valóságban nem történt meg az óhajtott találkozás, a beküldött pályázatokat olvasva úgy éreztük, hogy a szentatya áldása megérintette a gyermekek lelkét, és papírra is vetették szép gondolataikat.
Ezekből idézünk. Román Alex Raffael, a balavásári Török János iskola VI. osztályos tanuló írja: Itt volt a közelünkben, a mi földünkön, ahol más nyelven beszélünk, másként imádkozunk, de részei vagyunk Isten teremtett világának. Ez a látogatás isteni küldetés volt.
A díjazott Kardos Beatrix, a marosvásárhelyi Mihai Viteazul általános iskola VI. osztályos tanulója így ír: Amikor megjelent, szeméből derű, szeretet, alázat, tisztelet és jóság áradt.
Kánya Zoltán V. D osztályos, Borbély Viktória VI. osztályos, Bálint Anetta V. D osztályos tanuló a Mihai Viteazul általános iskolából kérdéseket sorakoztattak fel. Azt szeretnék tudni, hogy mit gondol a szentatya, miért van olyan sok vallás a világon? Hogy tud pápaként ilyen alázatos maradni? Milyen érzés világszerte ismert embernek lenni? Miért lett pápa? Szereti a gyermekeket?
Még sok komoly és mosolyt fakasztó kérdés született, ami bizonyítja, hogy érdemes volt újra kiírni a pályázati felhívást.
A szentatya megjelenése élőben vagy csak a tévé képernyőjén, valamint a készülődés, a várakozás öröme felejthetetlen élménnyé vált mind a felnőttek, mind a gyermekek életében. Szerettük volna, ha még több iskola benevezett volna versenyünkbe.
Köszönjük Jánosi Mária tanárnőnek a Mihai Viteazul és Nagy Erzsébet tanárnőnek a balavásári Török János iskolából, hogy felkarolták pályázatunkat, és írásra buzdították a tanulókat. A versenyben részt vevők jutalomkönyveket és édességcsomagokat kaptak. A dolgozatokat magyar szakos tanárnők, Szász Anikó és Tövisi Éva önkénteseink bírálták el.
Radványi Hajnal máltai tag
Elmélkedem...
Gyönyörű reggelre ébredtem, a nap sziporkázva szórja sugarait a nappali tágas ablakaira, végre kiülhetünk az öreg diófa kövér árnyékába kávézni. Úgy tűnik, álom az egész, hogy ez csak egy bérelt nyaraló, és ha felébredek, otthon találom magam a négy fal között, ahol a kakaskukorékolás helyett sajnos gyakran az autók hangja az ébresztő... Csipkedem magam, ez mégsem álom, ez a valóság, ez az én udvarom, ezek az én virágaim, amelyeket ha megérintek és érzem az illatukat, jókedvre derítenek. Hátramegyek a kertbe, reggeli harmat frissítí a levegőt, a termés zöldell és fejlődik az aranyat érő májusi esőtől. Lelkemben azt érzem, megérte falura költözni!
Igen ám, de ez a gyönyör sajnos egyre halványul, rigófütty helyett egyre gyakrabban varjúkárogásra kell ébrednem. Riadtan rohanok a kertbe pizsamában, papucsban, hogy mentsem még azt a pár szál borsót, csemegekukoricát, babot, amit nem szedtek még ki pirkadatkor a varjak.
Hasonló problémával szembesültem, amikor a határban szemügyre vettem az idei vetést, kilenc sorban három szál kukorica maradt, a többit mind kiszedték. A szomszéd bosszankodik: „az enyémet a vaddisznók túrták ki, kárba veszett a szántás, a vetés, vele együtt pedig a vetőmag, ami nem kis összeg”.
Ahogyan régen a gyermekeimmel tettem, elvinném az unokáimat horgászni a Maros-partra, de az felelőtlenség lenne, mivel anyamedve tanyászik ott két boccsal, nyomot hagyva. És sorolhatám a végtelenségig ezeket a dolgokat, amiktől sajnos már semmi nem olyan, mint régen.
És ami igazán kiváltja belőlem, hogy elmélkedjem és szomorkodjam, az az, hogy naponta hallom és olvasom az állatvédők cikkeit, miszerint megszámolták, hogy Marosvásárhelyen csupán 900 és egy- néhány varjúfészek van, aminek a száma nem nő, és hogy milyen rosszak az emberek, mert nem hajlandók gyönyörködni a varjak „éneklésében”, mivel a varjú „énekesmadár”, és üldözik szegényeket a tömbházak, parkok környékéről. Ebben az esetben az sem számít, hogy ahol megjelennek, ott eltűnnek a valódi énekesmadarak, amelyek színesítik a város morajló hangját, anélkül hogy ártanának a környezetnek. Uraim, én megkérem önöket, hogy amikor Sáromberke felé tart útjuk, a gólyákat gyűrűzni, vegyék a fáradságot, és álljanak szóba a gazdákkal, akik a mezőt művelik, vagy lépjenek be akárhány kertészkedő, gazdálkodó udvarára, és kérjék ki a véleményét az embereknek, hogy hány varjú szükséges ahhoz, hogy tönkretegyen 6 ha kukoricát, 1 ha napraforgót mind egy szálig; hogy a medvék miatt félnek az emberek kirándulni, kikapcsolódni a Maros partján. Ősszel pedig, amikor csapatba verődve köröznek a csókák az égen..., na akkor kell számolni, hogy hányan vannak, és hogy évről évre hányszorosára szaporodtak.
Én úgy érzem, jó lenne elgondolkodni, mielőtt ódákat zengenének a szegény üldözött és kitaszított teremtményekről, amelyeknek szaporulatát a szüleik és nagyszüleik azért tartottak kordában, hogy harmóniában élhessenek velük úgy, ahogy önök kérik tőlünk, vagy talán a Peter Tiller Az állatok bolygója című könyvében megálmodott helyszínhez hasonló környezetben szeretnénk unokáinkat istápolni.
Nemes István
Évek, hazajáró lelkek
Egyre gyakrabban idézem fel Nagy Pál írót és irodalomkritikust, Sütő András utolsó pillanatig kitartó, őszinte barátját, akinek az ágya mellett ott volt a Hunyadi László Sütő Andrásról készült alkotása.
Sütő András felelősségre máig sem vont gyilkosairól háborgott, és hullt a könnye. Elvesztése után megalapította a Sütő András Baráti Egyesületet, minden évben szomorúan emlékezve születése és halála évfordulójára, 2015-ig.
Maximális igyekezettel próbálta az embereket, a magyar sorstársakat nem csak koszorúkkal, hanem szavakkal idézni, a huszadik század mártírját, nemzetét strázsáló, örökkön őrző legnagyobb írójára emlékezni és emlékeztetni. Illyés Gyula szavaival „a jelenkori magyar írás legnagyobb reményére”.
Azóta sok idő eltelt, egyre szorít az idő marka, az emberek egyre foglaltabbak, sokan nem is akarnak emlékezni 1990 márciusára, azokra a fekete, gyilkos szándékú napokra, emberekre.
Az én korosztályom átélte a magyarságot megalázó szörnyűségeket, tragédiákat, amikről a régi vásárhelyi lakosság állítja, hogy ilyen galád, gyűlöletteljes merénylet nem volt városunk történelmében.
Bátor, felfegyverzett, öntudatos „népség” volt. Felelősségre is vonták őket, ugye?
A mi mélyen tisztelt és szeretett Sütő Andrásunk idén június 17-én lett volna 92 éves. Szavai agyunkba, zsigereinkbe íródtak: „Ó, nem, nem hagyom lekopni nevemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki! Egy rossz hangsúlyért perselybüntetést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, birságolni kegyetlenül, aki a nevét megcsúfolja!” (Engedjétek hozzám jönni a szavakat).
Ez volt a hitvallása, ezt hagyta ránk. Kegyelettel, büszkeséggel emlékezünk rá, hogy velünk élt, hogy beszélt hozzánk, vezetett, bátorított, és kért a megmaradásunk megőrzésére. Hogy nem hiába halt meg!
Nagy Siklódi Katalin
Táborzárás Marosszentgyörgyön
Az elmúlt hét folymán zajlott a marosszentgyörgyi római katolikus plébánián a VI. Szent Lukács-festőtábor, melyen 15 jeddi, marosvásárhelyi, szászrégeni és marosszentgyörgyi festő: Abonyi Mária, Barabás József, Czirjék Lajos (táborvezető), Jung Ildikó, Kárp Klára, Kelemen Tibor, Kovács Ágnes, Kulcsár Erzsébet, Magyari Júlia, Neagoi Zsófia, Orbán Ferenc, Sermesan Dorina, Soó Emma, Takács Judit, Veress Zsuzsa, illetve Duha László fafaragó vett részt. Az idei téma a család volt. Ezt az alkotásokon is fel lehet fedezni a madarak, lovak, pingvinek, virágok, fák „családosítása” kapcsán, de természetesen megjelenik az emberi család és végül a Szent Család is különböző formában.
Minden nap a családról szóló szentírási rész felolvasásával kezdődött, majd rövid magyarázatot fűzött hozzá a házigazda, Baricz Lajos. Baráti, családias légkörben telt a hét.
Vasárnap a 10 órai szentmisével, illetve utána a tanácsteremben az alkotásokból készült kiállítás megnyitásával (Czirjék Lajos) ért véget a tábor. Ez alkalommal Jung Ildikó könyveit (Amiről nem beszélünk, Gondolatok) Moldovan Irén magyartanár mutatta be. Közreműködött az egyházközség Szent György kórusa Orbán Balázs és Vass Lajos citerások kíséretében, Kakucs Eszter és Kakucs Tibor Simon Kinga vezetésével, valamint elhangzottak a házigazdának a tábort, illetve a bemutatót köszöntő szonettjei.
Köszönettel tartozunk Simon Kinga kántornőnek és Szántó Edit titkárnőnek a tábor idején kifejtett szíves szolgálatáért, valamint Szabó Ödönnek, az Effendi étterem tulajdonosának a finom falatokért.
Abban a reményben ért véget a tárlatnyitó és a könyvbemutató, hogy jövő év júniusának első hetében ismét találkozunk, amikor a téma a béke lesz.
(Szentgyörgyi)
Kihez forduljunk?
Cui prodest? Kinek érdeke? Cui bono? Kinek használ? Az M4 Sport csatornán sok esetben, amikor fontos, mindannyiunkat érdeklő sportesemények zajlanak, ahelyett hogy a közvetítést láthatnánk, a következő szöveg jelenik meg a képernyőn: Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.
Szomorú, idegesítő, érthetetlen! Kérdem én milliók nevében, akik jelenleg önhibánkon kívül az anyaországon kívül kerültünk: mi, erdélyiek miért nem nézhetjük a fontosabb sporteseményeket, melyekben nemzetünk sportolói vesznek részt?
Ilyenek voltak legutóbb például a magyar labdarúgó-válogatott idei Eb-selejtezőinek mérkőzései. Még azokat a mérkőzéseket sem láthattuk, amelyek Magyarországon zajlottak, például a Ma- gyarország–Horvátország, vagy nemrég a Magyarország–Wales.
Teljesen reménytelenül várhatjuk a következő mérkőzéseket is?
Kérdem én, miért büntetnek ezzel bennünket? Kihez forduljunk a jelenlegi szerzői jogi korlátozás feloldásáért, ami minket diszkriminál?
Varró Domokos, Marosvásárhely
