Beszélni is csak halkan lehet róla
Nem éltem a kommunizmusban, nem tapasztaltam a saját bőrömön azt, hogy az emberek rettegnek attól, hogy esetleg valakinek valami rosszat mondanak, és emiatt a hatalom éber őre valamilyen retorzióban részesíti őket. Azt hittem, hogy az a kor elmúlt, és az én életemben nem is fog visszaköszönni, azt reméltem, hogy ilyen már nem lesz Európában. Úgy fest, hogy tévedtem.
Nem, nem a kommunista titkosszolgálat vagy a hatalmi lehallgatás tért vissza, de egyre szélesebb körben lehet azt tapasztalni, hogy az emberek nem mernek őszintén beszélni, nem merik felvállalni a véleményüket. Nem attól tartanak, hogy elviszik őket Duna-csatornát ásni, vagy börtönbe kerülnek, sokkal inkább attól félnek, hogy nem marad senki mellettük, vagy éppen egyes munkahelyeken nem lesz lehetőségük. Ha őszintén akarunk társadalmi kérdésekről beszélni, akkor ki kell puhatolózni, hogy az a személy, akinek elmondanánk őszintén és nem sértő jelleggel a véleményünket, milyen nézeteket vall. Ez a fajta beszélgetési stílus pedig már bekerült a fiatalok világába is. A mai tizen-, huszonévesek egyik olyan témája, amiről nem mernek egyből nyíltan beszélni, az nem más, mint az MCC.
Lehet túlzásnak gondolni, de nem az! Nemrég találkoztam egykori diákszervezeti vezetőkkel, akik maguk is csak nagyon rövid, kitérő válaszokat adtak az elején, amikor szóba jött a Mathias Corvinus Collegium. Kérdések, rövid válaszok, hosszú hallgatások, ez kellett ahhoz, hogy végül felismerjék, hogy beszélhetnek szabadon. Pedig ez a beszélgetés nem a nyilvánosság előtt zajlott, hanem egy nyári fesztiválon, két koncert közötti csendben. A beszélgetés végére már felszabadultak voltak, nem érezték feszélyezve magukat, és nemcsak magáról a szervezetről, hanem annak kihatásairól is véleményt nyilvánítottak.
Ugyanis az MCC, amit „elitképzőként” akarnak eladni, lényegében mindent kezd felfalni maga körül, egyre inkább arra törekszik, hogy elérje a monopólium szintjét, ha pedig ez bekövetkezik, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. Nem Magyarország a kérdés, igen, az MCC az ottani hatalom kezében van, de a nép választotta a vezetőit, így lelkük rajta. Itt a Mathias Corvinus Collegium erdélyi terjeszkedéséről van szó, amely mostanra ott van szinte minden fesztiválon – az idei nyáron talán csak Csíkszereda tudott nemet mondani –, ahova előadókat visznek el, hogy bizonyos témában tartsanak – többnyire egyoldalú – beszámolókat. Lehet arra gondolni, hogy a fiatalok nem az előadásokért, hanem a bulikért mennek a fesztiválokra, viszont azt is látni kell, hogy egyre több résztvevő van ezeken a panelbeszélgetéseken is. Mivel pedig képviselői mindenhol ott vannak, és mindenhol ugyanazt mondják, egyre több fiatal (és nem csak) hiszi el azt, hogy tényleg úgy van, ahogy állítják, ellentétes véleménynek pedig nincs is helye. Így fognak szépen lassan beállni abba a sorba, amit a Mathias Corvinus Collegium akar kialakítani.
Ez a rendszer, ez a metaforikus sor pedig nagy veszélyt jelent az erdélyiségre, a transzilvanizmusra. Mindez pedig már látszik a diákszervezetek szintjén, amelyek egyre kevesebb támogatást kapnak, egyre kevesebb értékteremtő és helyi kérdésekkel foglalkozó eseményt tudnak létrehozni. Az MCC nem is olyan lassan kezdi mindennek átvenni a helyét. Persze, az erdélyi diákszervezetek is szervezhetnek programokat, és erre támogatást is kapnak, nem egy esetben éppen a magyar kormánytól vagy a Mathias Corvinus Collegiumtól, csak ennek komoly feltételei vannak, és máris nem az lesz a rendezvény, amit elképzeltek. Egykori diákvezérek ismerték be: szép lassan elfogy körülöttük a levegő, lehetőségük sem lesz a hazai szervezeteknek megvalósítani az elképzeléseiket. Ugyanakkor arról is beszélni kell, hogy egyes ifjúsági szervezetek már nem is fáradoznak ezen. Úgy érzik, hogy könnyebb, ha valaki megszervezi és ki is fizeti helyettük, ezzel kvázi önként adják át a helyüket a Mathias Corvinus Collegiumnak. És ezt nem lenne szabad! Vagy el kell dönteni: akarunk-e itthon maradni, fenn akarjuk tartani az erdélyi magyar közösséget, vagy szép lassan átadjuk a helyünket és továbbállunk? Maradunk, vagy megyünk Magyarországra? Ha az imént feltett kérdésekre az utóbbi a válasz, akkor rendben, jó úton vagyunk. De szeretném azt hinni, hogy az erdélyi magyarság nem szeretné feladni, szeretném azt hinni, hogy még van transzilvanizmus. Szeretném azt érezni, hogy elmondhatom a véleményemet anélkül, hogy le kelljen teszteljem a beszélgetőtársamat. Ez pedig csak akkor lehet, ha nem engedjük, hogy mások Budapestről irányítsák távvezérléssel az erdélyi társadalmat! Ehhez a politikában kötelező lenne az egyenlő távolság, egyenlő közelség elvét alkalmazni a magyarországi pártokkal szemben!
A politikumon is nagy lehet a nyomás, hiszen jelen van nem egy MCC-s eseményen, és támogatja azokat. Csak lehet, hogy jobb lenne a helyi szervezeteket támogatni és arra buzdítani, hogy ők maguk szervezzenek, ők maguk tegyenek a közösségért, és ne az legyen a cél, hogy valamit könnyen letudjanak azzal, hogy valaki megszervezi és fizeti is helyettük. A ma ifjúsága a jövő kulcsa, lehetőséget kell adni a fiataloknak arra, hogy ők döntsenek bizonyos kérdésekben, nem pedig azt szorgalmazni – akarva vagy akaratlanul –, hogy fogadják el egy intézmény meglátását. A hazai ifjúsági szervezeteknek nagy szerepe van, ezt nem szabad átengedni az MCC-nek! A politikum és a hozzá köthető szervezetek pedig azon kellene dolgozzanak, hogy egyedi, egyéni eseményeket hozzanak létre. Lehet kerekasztal-beszélgetést, politikai iskolát, beszélgetéseket és bulikat is szervezni a Mathias Corvinus Collegium nélkül is. Létezik egy MIÉRT, ami az ifjúsági szervezeteket foglalja magában, meg lehet azt is erősíteni, hogy valóban az itteni embereknek szervezzen, az itteni emberek segítségével, külföldi behatás nélkül. Továbbá azt se felejtsük el, hogy van egy Kós Károly Alapítvány is, amihez szintén érdemes lenne visszafordulni. Ezek a tényezők elengedhetetlenek az erdélyi lét megőrzéséhez!
*A Vélemény rovatunkban közölt írások nem minden esetben tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
