Az időskor nem egyenlő a betegséggel és a magánnyal

• 2013-10-02 13:32:27

• Menyhárt Borbála

Miután kikerülnek a munkából, maradjanak aktívak és találják meg azokat a tevékenységeket, amelyek által továbbra is hasznosnak érezhetik magukat – talán ez a legjobb recept arra, hogy nyugdíjba vonulás után az idősek ne magányosodjanak el és ne essenek depresszióba.

Miután kikerülnek a munkából, maradjanak aktívak és találják meg azokat a tevékenységeket, amelyek által továbbra is hasznosnak érezhetik magukat – talán ez a legjobb recept arra, hogy nyugdíjba vonulás után az idősek ne magányosodjanak el és ne essenek depresszióba. Mindannyian csodálattal tekintünk azokra, akik nyugdíjaztatásuk után, ha a sors úgy is hozta, hogy gyerekeik, unokáik távol élnek tőlük, megtalálják azokat a dolgokat, amelyek kitöltik a mindennapjaikat: megtanulják használni a számítógépet, hogy élhessenek a technika nyújtotta lehetőségekkel és kommunikáljanak szeretteikkel, nyelveket tanulnak, verseket írnak, és ami talán a legfontosabb: nem gubóznak be a lakásba, hanem közösségbe járnak. Velük egykorúakkal megosztják örömeiket és nehézségeiket, megünneplik egymás születésnapját, a farsangot, a karácsonyt. És ezekre az alkalmakra készülnek, napokkal azelőtt eltervezik, mit vesznek fel, milyen süteménnyel, szavalattal örvendeztetik meg társaikat. Az időskori krízishelyzetekről és ezek kezeléséről Cosma Istvánnal, a Caritas Teréz Anya Nappali Foglalkoztató Központjának a pszichológusával beszélgettünk. A Caritas jóvoltából számos megyénkbeli településen hetente-kéthetente tartanak csoportfoglalkozásokat időseknek, amelyen rendszeresen több mint 250 nyugdíjas vesz részt.

– Melyek a leggyakrabban előforduló krízishelyzetek, amelyekkel az időseknek szembe kell nézniük?

– Minden fejlődési szakaszban vannak nehézségeink, de szép történéseink is, nincs ez másként időskorban sem. Rendkívül fontos, hogy a különböző nehézségekre hogyan tekintünk, fontos az arany középút, azt sem mondhatjuk, hogy nincsenek nehézségek, minden szép és jó, mert nem lenne hiteles, de azt sem, hogy csak gondok vannak. Az első krízishelyzet akkor áll elő, amikor nyugdíjba vonul az ember. Addig az életét kitöltötte, hogy volt munkahelye, elfoglaltsága, voltak kollégák, egy közösség, amelynek a része volt, ez valamilyen szinten most kiesett az életéből. Nincsenek örökzöld érvényű receptek, hogy miként oldják meg ezeket a krízishelyzeteket, ez egyénfüggő. Van, aki úgy fogja fel, hogy nyugdíjas lett, végre van ideje a családjára, magára, mások pedig kétségbeesnek, hogy mit kezdenek most magukkal. Hihetetlenül fontos az életünkben az érzés, hogy értelme van a mindennapjainknak, hogy hasznos dolgokat tehetünk, hogy nem vagyunk teher, hogy méltósággal meg tudunk állni a saját lábunkon bizonyos helyzetekben.

– A helyzetet rontja, ha a családtagok távol élnek...

– Az egyik krízishelyzet a nyugdíjazás, a másik pedig az időskori magány, ha a gyerekek, unokák távol vannak, hiszen nehéz az elengedés, kirepülni hagyni a gyerekeket, annak ellenére, hogy tudják, ez az élet rendje. A másik a környezetben lévő idős emberek elvesztése. Gyakran mesélnek az idősek arról, hogy milyen nehezen fogadják el, hogy egykori kollégájuk, kortársuk elhunyt. Ezek azok a helyzetek, amikor a szorongási szint megnő, az élet és halál kérdésköre még inkább foglalkoztatja őket. A veszteségek sorával kell szembenézniük, hiszen a munkahelyről kikerülnek, a családtagok távol vannak, hozzájuk közel állók haláloznak el. Másrészt a testi korlátokkal is szembesülniük kell, a mozgástempó megváltozik, amit negyvenévesen könnyedén meg tudott tenni, azt ma már csak nehézkesen. Mesélik az idősek, mennyire rossz érzés, hogy a tavaly még meg tudta fésülni a haját, vagy le tudta venni a könyvet a polcról, de most már nehezebben megy neki. Ilyenkor azt szoktam mondani, bármennyire is furcsán hangzik, hogy nagyon fontos az elfogadás: megnézni, melyek a kereteim ebben az új helyzetben, és elfogadni, hogy vannak korlátaim. Nem könnyű ezt feldolgozni. Fontos a tudatosság életünk bármely szakaszában, az, hogy a krízishelyzetekkel mit tudunk kezdeni, beleroskadunk vagy vissza tudunk pillantani. Időskorban rendkívül fontos a visszapillantás, megnézni az élet állomásait, történéseit, akár jókat, akár rosszakat, és ezeket nem minősíteni kell, rágódni azon, hogy mi lett volna, ha másképp döntünk bizonyos helyzetekben, mert abba is bele lehet keseredni, hanem elfogadni, hogy ez van, mit tanultunk belőle. Az időskor a bölcsesség eszköztára, rengeteg mindent kipróbáltak, sok mindenen keresztülmentek. Meg kell nézni, melyek a lehetőségeink, és elkezdeni újból tervezni, szervezni. Kell nekünk a tervezés, mindig legyenek apróbb-nagyobb terveink. Az egészségpszichológia szerint, ha terveink vannak, az valamilyen szinten vitalitást is ad, és nem óriási dolgokról van itt szó, hanem bármilyen apróságról, például hogy jövőben el szeretnék jutni egy bizonyos helyre, vagy részt szeretnék venni az unokám esküvőjén. Időskorban nagyon fontos, hogy tudatosan odafigyeljünk az életmódunkra, a táplálkozásra, a fizikai és mentális aktivitásra. Ha bezárkózunk a lakásba, az semmiképpen nem fogja előremozdítani a helyzetet. És azt tapasztalom, hogy ha hosszabb ideig az idős ember nem mozdul ki, egy idő után már nem is fogja akarni, nehezére esik. Amikor elindultak a csoportjaink, megkerestük az időseket, ajánlottuk, jöjjenek el a foglalkozásokra, de sok esetben az volt a válasz, hogy ugyan mit keresnék én ott, két éve nem voltam társaságban, nem is tudnám, mit mondjak. Felöltözni is annyira nehezemre esik. De fel kell ismerni, hogy ezek olyan apró lépések, amelyeket önmagunkért teszünk. Szükségük van a közösségre, mert a magány nagyon nyomasztó, testi leépüléssel is jár. Kutatások igazolják, hogy ha van fizikai és szellemi aktivitás, az idős gyakran sétál, kimegy a házból, társaságba jár, sokkal jobban érzi magát, mindez szorongás- és feszültségoldó, nem válik depresszióssá.

– Hogyan ismerheti fel a család a depressziót idős szerettein?

– Sajnos, benne van a pakliban, hogy megjelenhet az időskori depresszió, ezért fontos felismerni a tüneteket és segítséget kérni. Amikor hosszabb ideig tart a kedvetlenség, az idős bezárkózik, elmagányosodik, nem húzza el a sötétítőt, zavarja, ha valaki jön és meglátogatja, alvászavarral, étvágytalansággal küszködik, nincs jövőképe, a halált emlegeti, akár az öngyilkosság gondolata is foglalkoztathatja. Fontos, hogy a család segítséget kérjen szakembertől. A családmodellek változtak, életünk felgyorsult, de így is oda kell figyelnünk egymásra. Ha idős szüleink azt látják, hogy rohanunk, nincs időnk, akkor inkább azt mondják, minden rendben, ha gondjaik is vannak, csak ne terheljenek. Amúgy is időskorban felmerül, hogy nem vagyok-e teher a családom számára, az idős igyekszik minél hosszabb ideig önellátó lenni.

– Milyen tényezők befolyásolják, hogy nyugdíjba vonulás után az ember begubózik, vagy pedig elfoglaltságot keres magának, hogy hasznosnak érezze magát?

– Emberi életutak, sorsok vannak, de úgy gondolom, ha valaki fiatalkorában közösségi lény volt, akkor talán időskorban is inkább hajlik afelé, hogy aktívabban éljen. Fontos felismerni, hogy az öregedés nem egyenlő a betegséggel. Ezért már előzőleg, tudatosan kell készülni erre. Ez egy folyamat, ahogy gyerekként fel kell készülni az iskolára. Rendkívül nehéz az időseknek, hiszen ott vannak a veszteségek, amibe bele lehet keseredni. Fontos tudatosítani, hogy lesznek nehézségek, de oda kell eljutni, hogy a pozitívumokra fókuszáljanak. Van, amikor jó elmondani a bánatunkat, jólesik panaszkodni, de nem szabad sokáig ebben az állapotban maradni. A foglalkozásokon beszélgetünk ezekről a krízisekről, tisztáz-zuk, hogy ezek természetes fejlődéslélektani folyamatok, amelyek gyakran szociális krízisekkel társulnak, hiszen a nyugdíjak nem valami nagyok, sokba kerülnek a gyógyszerek. Szakembereket szoktunk meghívni, orvosokat, lelkészeket, akiktől kapaszkodót kapnak. De fontos, hogy beszélgessünk a pozitív dolgokról is, az időskor derűs oldalairól, mert vannak ilyenek is. És sokszor megfeledkezünk ezekről. Érdekes, hogy ha valami jó történik, azt természetesnek vesszük, ha pedig valami rossz, akkor megijedünk. Próbálom rávezetni az időseket, hogy a jónak legalább örüljenek, legyenek érte hálásak, éljék meg ezt az érzést, hiszen ez is csupán összpontosítás kérdése. Gyakran megkérdezzük, milyen jó dolog történt velük, de ha kezdik is sorolni a negatívumokat, utána rákérdezünk: jó, ez van, de mi az, ami szép, vagy legalább elviselhető volt. Olyan dolgok kerülnek szóba, hogy megjelent egy hóvirág a kertben, vagy előkerült egy régi fénykép, vagy felhívott az unokám.

Az alkalmazkodás, az új dolgok iránti nyitás időskorban amúgy is nehezebb, ezért öröm látni, hogy ha új dolgok felől érdeklődnek, például sokan számítógép-kezelést, idegen nyelvet tanulnak, ami szükséges ahhoz, hogy a szellemi frissességüket megőrizzék, könnyítsenek az alkalmazkodáson. Például Erdőszentgyörgyön öt idős felvállalta, hogy a helyi hátrányos helyzetű gyerekeknek segítenek délutánonként a tanulásban.