Az idei EP-választások a Lisszaboni Szerződés szerint

Az európai parlamenti (EP-) választások sorában minden eddiginél fontosabb politikai esemény lesz az idén májusi, hiszen azt most bonyolítják le először a 2009 végén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés szabályai szerint. A legfontosabb újítás az, hogy az unió központi javaslattevő-végrehajtó intézménye, az Európai Bizottság elnökét az EP-választások kimenetelét figyelembe véve választják ki, és a tagállamok által javasolt személyt az EP választja meg.

Az unió jelenleg hatályos alapszerződése, vagyis a Lisszaboni Szerződés számos egyéb tekintetben is megnövelte az EP szerepét, és ma már elmondható, hogy a parlament, az unió egyetlen közvetlenül választott testülete csaknem minden jogalkotási területen egyenrangú tényező a tagállami kormányokat megjelenítő tanács mellett.

Természetesen így is alapvető különbség van egy parlamentáris demokráciának minősülő állam – akár szövetségi állam – és az Európai Unió között. Az előbbiben egyetlen intézmény, vagyis a parlament jelenti a törvényhozó hatalmat, az utóbbiban kettő, vagyis a parlament és a tanács. Az ügytípusok többségében e két intézménynek egyetértésre kell jutnia egymással ahhoz, hogy egy javaslat uniós jogszabállyá váljék. A Lisszaboni Szerződés ezen ügytípusok körét szélesítette ki, vagyis növelte a szakpolitikák azon körét, ahol az EP megkerülhetetlen tényező.

Ami a végrehajtó hatalmat illeti, a parlamenti demokráciák kormányainak uniós szinten az Európai Bizottság felel meg. Csakhogy a bizottság vezetőjét korábban kizárólag a tagállami vezetők választották ki, és az, hogy ki irányítsa ezt a több tízezer uniós bürokratából álló intézményt, lényegében független volt az EP-választások kimenetelétől. Parlamentáris demokráciának minősülő nemzetállamban olyan politikai színezetű lesz a kormány, amilyen a megválasztott parlamenti többség. Az EU-ban ezzel szemben korábban úgy jelölték ki az Európai Bizottság elnökét, hogy az egyes tagállamokban kormánytöbbséggel rendelkező vezetők egymás közt megállapodtak. Csak a tagállamokon belüli és a tagállamok közötti erőviszonyok számítottak, az európai polgárok EP-választáson leadott szavazatai nem befolyásolták a dolog kimenetelét.

Annyiban most sem változik a helyzet, hogy az európai bizottsági elnök személyére most is a tagállami csúcsvezetők állítanak majd jelöltet. De a jelöltállításkor figyelembe kell venni azt, hogy a jelöltet a parlament többségének meg kell szavaznia, így a választások révén kialakuló EP-párterőviszonyokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az unió tehát ennyiben most jobban hasonlít egy demokratikus államra, mint korábban.

Ezt a lényegi változást ugyan alapjaiban nem érintő, ám a politikai kommunikációban kiemelt fontossággal kezelt kérdés az, hogy az egyes európai pártcsaládok ezúttal az EP-választások előtt meg is nevezték saját csúcsjelöltjüket – azt a személyt, akit sikeres választási szereplés esetén az Európai Bizottság elnökének a pozíciójába kívánnak juttatni. E csúcsjelöltek a kampányban mindenképpen a pártcsaládok – így a kereszténydemokraták, szocialisták, liberálisok, zöldek – zászlóvivői. Hogy aztán tényleg bizonyosan közülük kerül-e majd ki a bizottsági elnök, arról ma még megoszlanak a vélemények. Van, aki szerint a választások utáni alkudozások során már nem lehet „ejteni” a korábban megnevezett csúcsjelöltet, mások viszont úgy vélik, hogy a politika ezen szintjén nincs automatizmus, mindenről és bárkiről lehet tárgyalni.

Elvben valóban nem kizárt, hogy a tagállamok csúcsvezetői nem hajlandóak egyöntetűen támogatni az EP-választáson győztes pártcsalád megnevezett csúcsjelöltjének személyét. A döntés joga a parlamenté, de a parlament csak arról szavazhat, akit javaslatként elé terjesztenek. Ma még nem látható, lesz-e ebből intézményközi presztízsharc a parlament és a tanács között.

A Lisszaboni Szerződés által bevezetett parlamenti jogkörbővítés az Európai Bizottság elnökének megválasztásán túl olyan területekre is kiterjedt, mint a parlament úgynevezett együttdöntési jogának bevezetése a mezőgazdasági politika és a polgári szabadságjogok témakörében. Ez az együttdöntési konstrukció működik a legtöbb szakpolitikai területen. Azt jelenti, hogy a tervezett szabályozás tartalmában és pontos szövegében egyetértésre kell jutnia a tanácsnak és a parlamentnek.

Az együttdöntési jogtól eltér a parlament egyetértési joga: ez azt jelenti, hogy a parlament nem alkudhat ki módosításokat az előterjesztés tartalmában, de az egészet – ha vállalja ennek felelősségét – szavazással elvetheti. Ez történt például, amikor a parlament megtagadta, hogy az EU a SWIFT hálózaton keresztül banki átutalási adatokat továbbítson az Egyesült Államoknak.

Továbbra is maradtak még ezen felül témakörök, ahol a parlamentnek döntési joga nincs, csupán konzultációs, véleményalkotási jogával élhet. Ilyen terület például az adóügy, a versenypolitika, az új euróövezeti tagok felvétele.

Ami a külügyeket illeti, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője köteles beszámolni a parlamentnek az időszerű kérdésekről, és a parlament azokban véleményt nyilváníthat. Az EP jóváhagyására van szükség új uniós tagország felvételé-hez, valamint kereskedelmi és más nemzetközi szerződések megkötéséhez EU-n kívüli államokkal.