Az EU dilemmája a hadsereg és az iszlamisták párharcában
Mohamed Murszi elnök júliusi eltávolításával és a hadsereg de facto hatalomátvételével véres fordulatot vett a 2011 februárjában kitört egyiptomi forradalom. A Nyugat szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni az így kialakult helyzettel, ezt jól tükrözi az Európai Unió külügyminisztereinek szerdai tanácskozásán elfogadott határozat.
Mohamed Murszi elnök júliusi eltávolításával és a hadsereg de facto hatalomátvételével véres fordulatot vett a 2011 februárjában kitört egyiptomi forradalom. A Nyugat szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni az így kialakult helyzettel, ezt jól tükrözi az Európai Unió külügyminisztereinek szerdai tanácskozásán elfogadott határozat.
A 28 tagállam úgy döntött: felülvizsgálják a Kairónak folyósított uniós támogatásokat. Felfüggesztik továbbá minden olyan felszerelés, berendezés kivitelét Egyiptomba, amely felhasználható az elnyomáshoz, és felülvizsgálják védelmi együttműködésüket Kairóval. Mint a német külügyminiszter fogalmazott: az EU a demokrácia oldalán áll és azok pártján, akik elkötelezik magukat a demokrácia mellett, akik békés politikai megoldást akarnak. A gond csak az, hogy az egyiptomi „arab tavasz” aktivistái, a liberális erők (akikre Guido Westerwelle célzott) már nem játszanak szerepet az egyiptomi erőpróbában.
Az EU óvatos reagálása nagyon is érthető. Az egyiptomi katonaság beavatkozása mégiscsak egy demokratikusan, az ország lakosságának többsége által megválasztott államfőt „tett hűvösre”. Ezt pedig a parlamentáris demokrácia primátusát hirdető Európa semmiképpen sem hagyhatja jóvá, pláne nem üdvözölheti.
Ugyanakkor az EU-t és az Egyesült Államokat igencsak aggasztotta a Muzulmán Testvériség által a választások nyomán alakított kormány tevékenysége. Az iszlamisták nem csináltak titkot abból, hogy a céljuk egy teokratikus állam létrehozása, és mindenkit ellenségnek tekintenek, aki megpróbál szembeszegülni ezzel a szándékukkal. Ez semmi jót nem ígért az egyiptomi társadalom azon rétegeinek, amelyek 2011 elején rendezett tömegtüntetéseikkel elérték Hoszni Mubarak autokrata elnök bukását és azt, hogy több évtized után végre szabad és demokratikus választásokra kerülhessen sor Egyiptomban.
Ugyancsak a Muzulmán Testvériség soraiból került ki a tavalyi elnökválasztás győztese, Mohamed Murszi. Az a szakállas politikus, aki már a választási hadjáratban is értésre adta: amint erre elérkezettnek látja az időt, fel fogja mondani az Izraellel 1979-ben kötött békemegállapodást. Utóbbit még Anvar Szadat elnök írta alá – az a politikus, akit emiatt két évvel később meggyilkoltak a Muzulmán Testvériség befolyása alá került katonák.
Az iszlamista kairói kormány másfél év alatt főleg egy dologban „jeleskedett”: a miniszteri posztok és vezető állami tisztségek betöltésekor nem a szakértelem, a rátermettség, hanem a tagsági könyv, azaz az iszlamista eszme iránti hűség volt a mérvadó. Ennek következtében a Mubarakot megdöntő milliók hiába vártak életkörülményeik javulására, a gazdaság fellendülésére. A helyzet inkább súlyosbodott, a legtöbb közszükségleti cikk drágult, vagy hiánycikké vált. Ennek volt köszönhető, hogy a Murszi távozását követelő Tamarod (Lázadás) tiltakozó mozgalom aktivistái hetek alatt 22 millió aláírást gyűjtöttek össze. Az ő hangjukra reagált a hadsereg, amikor július 3-án elmozdította az államfőt meg a kormányt, és hatályon kívül helyezte az (iszlamisták által szövegezett) új alkotmányt.
A katonák fellépését követő véres események azt mutatják, hogy az egyiptomi belpolitika két főszereplője: az iszlamista párt hívei és a fegyveres erők kérlelhetetlenül állnak szemben egymással. Ugyanez a konfrontáció nyomta rá a bélyegét Egyiptom elmúlt hatvan évére is. A királyság megdöntése (1952) után a politikai erők zöme demokráciát akart, a Muzulmán Testvériség viszont teokratikus államot. Az iszlamisták ezért (sikertelen) merényletet követtek el 1954-ben Gamal Abdel Nasszer, a népszerű szocialista elnök ellen. A válasz katonai diktatúra és Egyiptom nemzetközi elszigetelődése lett. Attól kezdve minden elnök (Nasszer, Anvar Szadat, majd Hoszni Mubarak) alatt a rezsim üldözte a Muzulmán Testvériség híveit.
A két főszereplő gyűlöli egymást – ugyanakkor szükségük is van egymásra. A hadsereg kíméletlen fellépése áldozati szerephez juttatja az iszlamistákat, akik így politikai csődjük után, illegalitásba kényszerülve, rokonszenvet tudnak kelteni mozgalmuk iránt. A Muzulmán Testvériség erőszakos akciói pedig ürügyet szolgáltatnak a fegyveres erőknek arra, hogy késleltessék a demokratikus viszonyok helyreállítását.
Az EU opciói meglehetősen korlátozottak az egyiptomi játszmában. Az integrációs szervezet 16 millió euróra csökkentette a Kairónak idén folyósított fejlesztési segély összegét, miután Murszi elnök (július 3-ig) egyetlenegyet sem teljesített a Brüsszel által szabott feltételek közül. A pénzügyi támogatás maradéktalan megvonása azonban föl sem merült a szerdai tanácskozáson – már csak azért sem, mert ezáltal a 28-ak éppen a legszegényebb egyiptomi rétegekre mértek volna csapást. Az uniós tagállamok azt is el akarták kerülni, hogy a pénzcsapok teljes elzárásával lehetetlen helyzetbe hozzák az egyiptomi nemkormányzati szervezeteket (NGO), amelyeknek tevékenységét Murszi az idén minden lehetséges módon igyekezett megbénítani.
Az idén aligha lesznek újabb választások Egyiptomban – vélik megfigyelők. Nagy kérdés, hogy az (esetleg) jövőre tartandó voksolás milyen eredményt hoz majd. Vajon elég volt-e az iszlamisták másfél éven át tartó siralmas kormányzása ahhoz, hogy a kevésbé tájékozott, ám mélyen vallásos falusi tömegek, a fellahok is kiábránduljanak a Muzulmán Testvériségből, amelyet több nyugati elemző a demokrácia halálos ellenségének tekint? Vagy pedig megismétlődik az előző választás eredménye, és – a vidéki tízmilliók szavazatainak köszönhetően – újból az iszlamisták szereznek abszolút többséget a kairói törvényhozásban? Megfigyelők nem zárják ki, hogy ebben az esetben a hadsereg – megelőzve egy újabb iszlamista ámokfutást a kormányrúdnál – ismét beavatkozna, mintegy lemásolva az algériai katonaság 1992-es húzását.
