Az esküdtszékről pró és kontra (I. rész)

A hollywoodi amerikai filmek által meghonosított filmkultúra egyik következménye, hogy Romániában az emberek jogi kultúrájában, ha egyáltalán van ilyen, jobban meghonosodott az angolszász precedenst és esküdtszéki jellemzőket felmutató jogrendszer, mint a sok európai államban – és természetesen Romániában is – alkalmazott kontinentális jog, amely nem használ esküdtszéket, hanem szakemberekből álló bírói tanácsot. Ennek következtében a „viseltek-e parókát a tárgyaláson”, „van-e nálunk esküdtszék?”, „a precedenst miért nem veszik figyelembe?” kérdések elég gyakoriak az ügyvédek felé. Az örök klasszikus – habár nem tartozik a témához – az 5 évi együttélés utáni vagyonközösség megjelenése, amelyről itt is és máshol is már többször kijelentettük, hogy Romániában nem létező jogi intézmény, egy magyarországi jogi vélelem hibás és torzított „importálása”.

Visszatérve a fenti kérdések megválaszolására, kijelenthetjük, hogy Romániában jelenleg nincsen a szó klasszikus értelmében vett esküdtszék, nem hordunk parókát a tárgyaláson, illetve a precedenst – az azonos tényállás alapján, de más ügyben hozott bírósági döntést – nem veszik kötelező módon figyelembe a bírák az ítélet/határozat meghozatalakor.

Ennek ellenére, szem előtt tartva, hogy több jogrendszerben használják az esküdtszék intézményét, sokszor – mind a magánemberben, mind a szakemberben – feltevődik a kérdés, hogy nem lenne-e létjogosultsága ennek Romániában? A kérdés elemzése érdekében teszünk egy rövid történelmi kitekintőt a romániai jogtörténelembe. Az esküdtszék fogalma nem teljesen idegen a román jogi kultúrától, ugyanis a XIX-XX. századi jogrendszerében létezett esküdtszék. Ez francia mintára épült. Ennek értelmében Románia 1864-as alkotmánya előírta esküdtszékek létrehozását a táblabíróságok mellett, illetve 1868-tól minden megyében esküdtszékeket hoztak létre. Az 1864-ben létrehozott esküdtszékek nem működtek állandó jelleggel, hanem évente négyszer hívták össze őket, összetételükben bírák és magiszterek, valamint magánszemélyek – a tulajdonképpeni esküdtszék – is részt vettek. Az így létrehozott tanács a következő összetételű volt: három bíró – a táblabíróság elnöke, illetve 1-1 alsóbb fokú, a táblabíróság alá tartozó törvényszéki ülnök (asesor) vagy azok akadályoztatása esetén a törvényszéki elnök –, illetve 12 magánember. Miután 1868-ban megjelentek a megyei szintű esküdtszékek, ezeknek hatásköre a politikai, sajtó- és gyilkosság/emberölés bűncselekményekre terjedt ki, tehát nem volt polgári hatáskörük. Ebben a felállásban a kiterjesztett esküdtszék egy háromszemélyes elnökségből (a táblabíróság, illetve két alárendelt törvényszék elnöke), valamint 12 magánszemélyből álló tulajdonképpeni esküdtszékből állt. A 12 személyt az illető megye állampolgárai közül választották ki. Az esküdtszékeket 1938 után, a román királyi diktatúra bevezetésekor megszüntették, funkciójukat más bíróságok vették át. 

A történelmi esküdtszékek idején életben levő büntető perrendtartás szerint esküdt lehetett az a 25. évét betöltött férfi, akinek polgári, politikai és családi jogait nem vonták meg, vagy nem szenvedett ebben valamilyen természetű korlátozást, elvégezte a másodfokú iskolát és legalább 1500 lejes évi ingatlanjövedelme volt. Ugyancsak esküdtek lehettek a professzorok, felsőbb fokozatú tanárok, a szabadfoglalkozásúak, másodfokú magánszemélyek, visszavonult közhivatalnokok, illetve az 1500 lejes évi jövedelemmel rendelkező nyugdíjasok is.

Ugyanakkor nem lehettek esküdtek azok, akik ellen büntetőítéletet hoztak, akik ellen vádat emeltek, illetve gyámság alá helyeztek, a beszámíthatatlan személyek, illetve akik valamilyen jogi tanácsnak (consiliu judiciar) voltak tagjai. A következő tisztségek abszolút összeférhetetlenek voltak az esküdti minőséggel: miniszterek, a törvényhozási testületek tagjai (helyi, megyei, parlamenti tagok), prefektusok (kormánybiztos), ügyészség tagjai, rendőrségi alkalmazottak, aktív állományban szolgáló katonák, alsóbb fokozatú „egyszerű” tanárok, bizonyos kategóriájú papok (preoţi de mir). Egy másik kategória volt a relatív összeférhetetlenség köre, azok tartoztak ide, akiknek valamilyen peres ügyük volt, vagy akik ilyen minőségükben részt vettek a szóban forgó ügyben, de az ügy elbírálása rájuk nézve felfüggesztődött. Esküdtként nem vehettek részt az esküdtszék munkájában a fizetett szolgálók (servitor cu simbrie), az írni és olvasni nem tudók, azok a személyek, akiknek nem volt állandó/folyamatos/évi jövedelmük, illetve azok, akik ugyanabban az évben már voltak esküdtek, felmentésben részesültek egy újabb esküdtszéki tagság alól. Ezzel a témával kapcsolatosan megemlítendő Alina Botezatu jogász 2014. február 1-jei cikke, amelyben erről a témáról ír, és amely cikk jelen elemzés egyik alapjául szolgált. Meg kell jegyezni, hogy esküdtszéket Magyarországon is használtak a XX. század elején.

Jelenleg használnak esküdtszéket – többé vagy kevésbé meghatározó jelleggel – Ausztriában, Belgiumban, Svájcban, Franciaországban, Görögországban, Olaszországban, Norvégiában, Svédországban, Oroszországban, Angliában, de természetesen a legismertebb az Amerikai Egyesült Államokban használt rendszer. Erről a rendszerről, és úgy általában az esküdtszék mellett és ellene szóló érvekről a következő részekben írunk.

Gogolák H. Csongor ügyvéd

office@gogolak.ro