Épphogy csak elsüvített a golyó a fülünk mellett – mondja a közhely, és ez igaz is (azért közhely). Nem kell azon gondolkodnunk, hogy esetleg hol keressünk új hazát magunknak. Mert ez az opció is megfontolandóvá vált a kampány utolsó napjaiban, az aranyporos elnökjelölt ámokfutásának stációi közepette tett nyilatkozatait szemlélve – amelyek mit sem változtak az elbukott választást követően. Agresszív felhangjukat csak a guru atyuska sejtelmes szemekkel és fátyolos hangon elrebegett, egykori misztikusokat majmoló teleprédikációi oldották. Tónusilag. Tartalmilag is csak azért, mert a racionalitást kereső énünk nem találta meg bennük önmagát. Arról nem is beszélve, hogy farizeusi mondandóihoz nem a holt-tengeri tekercsekből, sem a Kabbalából, sem a tibeti vagy egyiptomi halottaskönyvekből, sem Hermész Triszmegisztosz ránk maradt töredékeiből, sem Énok könyvéből vagy valamelyik egyéb apokrifból kölcsönözte az összekotyvasztott formát és tartalmat (ahogy minden, magára valamit is adó néphülyítő sarlatán cselekedne), hanem egyenesen a Gyűrűk urából idézett – a mögöttes tartalomból mit sem értő, de önmagát a szépen hangzó hazugságnak önként és kegyesen átadó funkcionális analfabéták tömege pedig párás tekintettel itta (Tolkien) minden szavát. Mindeközben a másik oldalból az aranyifjú harcias, majd kétségbeesett, majd vérszomjas fenyegetőzései igyekeztek a kulturálatlan tömeg legkulturálatlanabb egyedeinek az otthoni hét év hiányában gyökeredző intellektuális értékrendszerét tovább vezetni a talibánkereszténység új hadjáratain, amelyek ezúttal épp azt a tőlünk nyugatra eső vidéket vették célba, amelynek hátán mindannyian élősködnek.
Viccnek rossz, tragédiának paródia, életvitelünkre, értékeinkre azonban akár halálos veszélyt is jelenthetett volna, ha ez a társaság hatalomra kerül. Reméljük, szavazóik egy része (amelyik ellenszavazatból és nem meggyőződésből adta rájuk a becses voksát) is meggyőződik erről a közeljövőben, hiszen a galeri továbbra is mindent megtesz annak érdekében, hogy a civilizált népesség előtt (legyen szó bármelyik nemzet fiairól és leányairól) a bányabéka segge alá pozicionálja magát. Méltósággal veszíteni csak a bizonyos intelligenciaszint fölött létezők tudnak, és nem feltételezhetjük egy politikussá maszkírozott futballhuligánról, hogy a politikai élet protokolljai szerint működjön, ahol enyhén zsenáns a fenyegetőzés, az ordítozás, az alkuk és kompromisszumok helyett az ajtók berúgása, a diplomácia helyett az ököljog. Mit várunk egy olyan valakitől, aki egy elveszített választást követően, a szavazatok adta hatalomérzettől megvezetve még mindig vérfürdővel (értsd polgárháborúval, rosszabb esetben pogrommal) fenyeget? Mit rendezett volna ez, ha ténylegesen hatalomra kerül? Ki tudta volna megállítani, főleg annyi, tömeghipnózisban szenvedő rajongóval a háta mögött?
Reméljük, erre a kérdésre a választ már soha nem kell megadnunk. Reméljük, hogy a következő választásokig azok, akiknek bizalmat szavaztunk, mindent megtesznek azért, hogy meghálálják a civilizált lakosság bizalmát, és reméljük, hogy a civilizált lakosság is esélyt ad nekik erre, mert mindenki tudja: nehéz idők következnek, muszáj pótolni az államháztartási hiányt.
Ezen, történelmi választásnak azonban jó oldalai is voltak: egyrészt összehozott mindenkit, aki nyugatra és nem keletre tekint – még Mircea Cărtărescut és Dani Mocanut is. Másrészt román nemzetiségű honfitársaink ennyire hálásak még soha nem voltak a magyaroknak, mint most. Nem vagyok naiv, de merem remélni, hogy talán most megtörik a jég, és végre nem ellenségnek, hanem értéknek fognak tekinteni bennünket, hiszen bebizonyítottuk, hogy erdélyi hagyományok szerint mi ismét nyugatra és nem keletre tekintünk. Jólesett olvasni azt a többezernyi, hálás hozzászólást, amelyeket a közösségi médiában nekünk címeztek – rengetegen példaképként tekintenek ránk. És végül büszke vagyok magunkra, erdélyi magyarokra, hogy nagyon kevés kivételtől eltekintve ismét megmutattuk: a (sajnos) ránk jellemző széthúzás ellenére nem felejtettük el a történelemtől kapott leckét, amelynek tanulsága ismét felizzott a kollektív tudatalattiban – lehetünk mi sokfélék, de ha baj van, ha tényleg nagy baj közeleg, akkor elképesztő módon összetartunk. És ezzel ismét példát mutattunk, és bebizonyítottuk a hozzánk nyitottan viszonyuló, ám mégis kétkedő, minket nem ismerő vagy félreismerő honfitársainknak is: nem csak őshonos kisebbségként, hanem felelősségteljes állampolgárként is helyünk van ebben az országban, amelyet élhető és szerethető világként kívánunk a gyerekeinknek hátrahagyni. Akárcsak ők.
