2020. július 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szabédi, amikor még Székelynek hívták – ezzel a címmel idézte fel Mikó Imre kapcsolatuk történetét, amikor az „előtte járók” arcképcsarnokát megrajzolta, a két világháború közötti ifjúsági mozgalmak csoportképeit élményélességgel rögzítette.

Könyv Szabédiról Kusztos Endre grafikájával


Szabédi, amikor még Székelynek hívták – ezzel a címmel idézte fel Mikó Imre kapcsolatuk történetét, amikor az „előtte járók” arcképcsarnokát megrajzolta, a két világháború közötti ifjúsági mozgalmak csoportképeit élményélességgel rögzítette. „A húszas-harmincas évek fordulóján megpezsdült a szellemi élet a Székely Társaságban és az Erdélyi Fiatalok körül. Számtalanszor hívtam Székely Lacit, tartson velünk, vállaljon szerepet, írjon, mert van hova. Akkor jelent meg Balázs Ferenc könyve, a Bejárom a kerek világot. Írt róla egy másfél oldalas recenziót…” (Akik előttem jártak. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1976. 185–194.)

Mikó rögtön hozzáteszi: a legjobbat, amit a könyvről írtak. Álljon itt az ismertető befejező része:

„Vallása és erkölcse egészen rousseau-i és unitárius: hiszi, hogy az ember jó, és nem terheli eredendő bűn. Én a világot ilyen egyszerűnek nem látom, de az én lelkiismeretem nem olyan tiszta, mint a Balázs Ferencé. S ez a legcsudálatosabb benne: nem ismeri az európai lélekballonok ballasztjait: a hátranézést, a megbánást, a lelkiismeret furdalásait, a lélek duplexségét; nem élménye a rossz, soha olyant nem tett, amiért szégyellnie kellene magát, vagy amiért másképpen élné az életét, ha életünket kétszer élnünk megadatnék. S ezt melyikünk mondhatja el magáról?” (Székely László: Balázs Ferenc: Bejárom a kerek világot. Erdélyi Fiatalok, 1930. 3. 47–48.)

Szabédi életpályájának és világszemléletének unitárius vonatkozásaival a kilencvenes évek derekán ismerkedtem meg. A Szabédi Napok rendezvénysorozatot kitaláló és elindító Kántor Lajos biztatására akkor néztem át az író naplófeljegyzéseit, önéletrajzait és levelezését. A gazdag dokumentumanyag 2007-ben könyv alakban is napvilágot látott Kolozsvárt a Komp-Press kiadásában A Lázár utcától a Postakert utcáig címmel. Érdemes felidézni, hogy mit jegyzett fel naplójába 1930. március 13-án, vagyis abban a hónapban, amikor a Balázs Ferenc könyvéről szóló ismertetése megjelent. A másfél könyvoldalnyi szöveg voltaképpen értekezés a hit és a tudás viszonyáról.

„1. Divatos szembeállítás. Mindig ezt mondják a papok:

a hit hasznosabb. Nem mondják, hogy igazabb.

Holott mondhatnák, hogy csak az lehet igazán igaz, amit az Isten kijelentett. De akkor az az igazság »bizonyos« szolgaságot jelentene az ember részéről.

2. A tény. A tudás és a hit közötti perben csak a tudás dönthet. Hogyan? Igen, a hit sohasem oldhatja meg ezt a kérdést, mert ez a kérdés nem tartozik a hit területére. És mármost éppen az az érdekes, hogy a tudás és a hit közötti különbséget éppen ennek a különös ténynek az alapján kell eldönteni.

3. A tudás rétegződik. A hit nem rétegződik.

4. Azt mondják: a tudás bizonyosabb, a hit bizonytalanabb. Dehogy!

S mikor valami tudós eléáll azzal, hogy a tudomány sem biztos, pl. Poicaré a tényelmélettel, akkor a hittudós boldogan felkiált: Lám, a tudomány sem biztos!

De különbség van ám a két bizonytalanság között.

A tudós megelégszik az összefüggések bizonytalan ismeretével is, ha azok elégségesek. De a hit!

Szóval: a hit a bizonyos meggyőződés. […]” (A Lázár utcától a Postakert utcáig, 189.)

A Szabédi-életmű összefüggésében mérhető fel igazán annak a jelentősége, hogy a költő törzsökös unitárius családban született. Unitárius szellemben nevelkedett, unitárius gimnáziumot végzett, 1925 és 1927 között Strasbourgban, 1927 és 1929 között Kolozsvárt teológiai stúdiumokat folytatott bölcsészeti tanulmányai mellett. Csehi Gyula, Mózes Huba, Kántor Lajos, Pomogáts Béla, Széles Klára eddig is felhívták a figyelmet a Szabédi-örökség eme vonatkozásaira. Ám a 2007-es – csaknem félezer nagy formátumú könyvoldalt kitevő – dokumentumközlés teszi lehetővé a behatóbb kutatást. Hiszen az induló költő szellemi önarcképét fedezhetjük fel mind a vallásfilozófiai értekezésekben, mind pedig a filozofikus hangvételű Napló lapjain.

Egyházi és vallásfilozófiai írásai éppen azt tanúsítják, hogy a kétely miként válik személyiségének és gondolkodásmódjának meghatározó elemévé, a tiszta öntudat megteremtésének erejévé. Az egyén tiszta öntudatát kereső fiatal Szabédi (akkor még Székely) László számára az unitarizmus jelentette a költészettel egyenrangú kihívást. Tizenhárom éves kora óta versel, és tizennégy éves korában döbben rá arra, hogy számára az unitarizmus jelenti az utat az igazság keresése felé. „Egész unitárius neveltetésem rajongásig fokozta bennem az eszem szerelmét” – vallja meg később, huszonegy éves korában, egyik legátfogóbb Jézus-tanulmányában (A vég után, 1928). És ez az az időszak, amikor kimondja: az unitáriusok nem birtokosai az igazságnak, hanem keresői annak (Az unitáriusok istene, 1928). Rá is érvényes az, amit a polihisztorként becsült Brassai Sámuelről írt, aki unitárius gondolattal „ment neki” a filozófusok műveinek. Minek következtében „az unitáriusok fontosságát növelte”. (1928. január 18.)

Ezek után aligha meglepő, hogy az ész, a munka és a kötelességteljesítés kultuszában nevelkedett Szabédi gondolkodásában az unitarizmus és a racionalizmus voltaképpen ikerfogalmak. Naplójából egy olyan szabadgondolkodót ismerünk meg, aki nyitott minden egyetemes érték iránt; aki a klasszikus és kortárs szépírók, filozófusok, szociológusok, pszichológusok, természettudósok műveit egyforma elmélyültséggel olvassa. Akiben minden ilyen irányú hatás csak erősíti a kíméletlen igazmondás szellemét és a megalkuvást nem ismerő etikai tartást.

Az unitarizmusra vonatkozó nézeteit – 1928. július 8-i naplófeljegyzései szerint – Egy unitárius ember gondolatvilága című művében szerette volna összefoglalni. A „tisztán látás könyvének” szánta munkáját, amelyben az unitárius egyház vezetőit és e Vallás híveit szerette volna ráébreszteni arra, hogy voltaképpen kik is ők. És milyen szerepet kell(ene) vállalniuk a magyarság érdekében. Egyik sarkalatos tétele: a megújhodott unitárius vallásnak kell(ene) megmentenie magát az észt. No de: hogyan? Nincs tudomásunk arról, hogy „az unitáriusság fő problémájára” választ adó könyve elkészült volna. Hagyatékában viszont fennmaradt jó néhány írás, amely azt bizonyítja: 1928/1929 fordulóján ez a kérdés nagyon intenzíven foglalkoztatta.

Joggal merülhet fel a kérdés: miben hitt az unitárius szabadgondolkodó, a hit és a kétely költője?

Egyvalamiben biztosan: Jézus erkölcsi tanításában.