Az eltévedt golyó áldozatánál

Egy év után is fájdalmakkal küzd a főbe lőtt asszony

Lovász Hajnal számára tavaly február 8-án hetekre elsötétült a világ. Ő az a magyarói asszony, akit falujában, a nyílt utcán lőtt főbe egy rendőr, miközben egy törvénysértő sofőr feltartóztatására tett kísérletet.

Az akkor 59 éves áldozat válságos állapotban került kórházba, végül az orvosi segítségnek köszönhetően megnyerte az életéért vívott harcot. Fél évvel a tragikus eset után a lábadozásáról adott hírt a média. Mennyire sikerült felépülnie, kapott-e esélyt a teljes értékű életre? – ezekkel a kérdésekkel kopogtunk be március elején a Lovász család otthonába. 

A törékeny termetű, ősz hajú asszonyt nem lepte meg a váratlan látogatás. Hellyel kínált az asztalnál, majd óvatosan, merev testtartással ereszkedett le velünk szembe, az ágyra. Nehezen formálta a szavakat, mégis szaporán, lélegzetvételnyi szüneteket is alig tartva mesélt – mint akiből régóta kikívánkozik a mondanivaló.

– Semmire nem emlékszem abból a napból, azt sem tudom, ez az egész hogyan létezhetett – kezdte történetét Hajnal, aki a baleset napján egy falubelijénél járt, tőle indult hazafelé, amikor a golyó eltalálta. Három műtét után, a kórházban tért magához.

– Egyenruhás rendőrök jöttek az ágyamhoz, és kérték a ruhát, ami azon a bizonyos napon rajtam volt. Nem értettem, miről van szó. Hirtelen arra gondoltam, én követtem el valamit – elhomályosítja a tekintetét az emléksziklánk, de erőt vesz magán, mély levegőt vesz, és mesél tovább. 

– A hatóság emberei tudtomra adták, hogy rossz pillanatban léptem ki az utcára, és eltalált egy menekülő sofőrre célzó rendőr golyója. Azt mondták, az autó kerekéről pattant vissza a lövedék, de én ezt nagyon kétlem. Szerintem akkor eltompult volna annyira az a golyó, hogy ne tegyen ekkora kárt bennem. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy egyetlen golyó volt. Mindenesetre a ruhám, amit azon a napon viseltem, nem került elő. Számomra ez is elgondolkoztató.

Harminc kilót fogyott

Az asszonyt a füle mellett érte koponyasérülés, a kolozsvári idegsebészeten operálták. 

– A műtétek során fémcsapokat építettek be a roncsolt felületre. Szét lett lőve a nyakcsigolyám, titánlemezzel fogták össze a hátgerincemmel. A nyakamat azóta sem tudom mozdítani. A lemez nyomja a csigolyát, így csak a jobb felemen tudok feküdni. Mivel a golyó a nyelőcső izmait is érintette, nem tudok rendesen táplálkozni. Csak pépes ételt eszem, azt is nehezen, órákon át. Amikor más ebédel, én még a reggelit fogyasztom – panaszolta az asszony, aki egy év alatt 30 kilót fogyott.

– Ha ez továbbra is így megy, fél év múlva betesznek egy csövet a gyomromba, és azon keresztül fogok táplálkozni – tette hozzá, majd azt is megjegyezte, hogy a lövedék a bal szemét is érintette, és meglehet, a bal karja is lebénul, legalábbis kezd nem érezni vele. A golyó szó szerint leterítette, a hasára esett. Az ősszel nagy hasi fájdalmakkal került kórházba, ott derült ki, hogy az ütéstől a hasában vérrög keletkezett. 

A gyógykezeléseket a rendőrség fizette

A tragédia előtt Hajnal egy helybéli családnál segédkezett – azon a februári napon is tőlük indult útnak –, a golyó azonban munkaképtelenné tette. Műtéteit az állam fizette – tudtuk meg a férjétől, Lovász Józseftől, aki látogatásunk vége felé érkezett haza. Ő mondta el azt is, hogy a műtét utáni gyógykezelés költségeit a rendőrség állta. 

– A baleset után egy évig minden hónapban rehabilitációra kellett volna mennem – szólalt meg újra az asszony. – A rendőrség két hónapi kezelést finanszírozott, de minden alkalommal sokat kellett várni a pénzre. Az is felmerült, hogy fizesse ki a családom a költségeket, és a rendőrség megtéríti. Belefáradtam a huzavonába. 

A Lovász családnál tett látogatás előtt Magyaró polgármesterét, Kristóf Józsefet arról kérdeztük, hogyan támogatta a helyi önkormányzat az áldozatot. A községgazda elmondta, hogy egy 18 napos gyógykezelést ajánlottak fel neki, de – mivel nem talált maga mellé kísérőt – nem élt ezzel a lehetőséggel. Ugyanakkor a diakóniai szolgálat szobabiciklit és egyéb segédeszközöket biztosított az asszonynak, a helyi egyház presbiterei pedig gyűjtést szerveztek a megsegítésére.

Lovász Hajnal a gyógyüdülés kapcsán elmondta, hogy nem lett volna kivel elutazzon, hiszen a három fia dolgozik, a menyeinek is megvan a maguk elfoglaltsága, akárcsak a lányának, aki ottjártunkkor éppen az asszony vidám, okos szemű unokájára vigyázott. Beszélgetésünk alatt a fiatal nőnek és az apróságnak házon kívül akadt dolga.

– De jösztök vissza hamar, ugye? – szólt aggódón Hajnal utánuk, majd újra felénk fordult.

– Idén feltétlenül vissza kell mennem ahhoz a kolozsvári orvoshoz, aki megoperált. Állandó fejfájás gyötör, fájdalomcsillapítókon élek, már nem bírom ezt az állapotot.

Nemsokára mi is elköszöntünk. Távozóban egyre csak arra gondoltam, mit vétett ez az asszony a világnak, hogy éppen őt találta el az a kósza golyó, és honnan van benne erő emberi ésszel nehezen felfogható helyzete elviselésére.