Az ellopott nyár
2018-08-28 15:43:24
- Nagy Székely Ildikó
Új útitársunk a telefonját nyomogatta, úgy tűnt, üzenetet ír.
– Zécse? – állt meg félénken a magas, szőke lány a szinte zsúfolásig telt kupé ajtajában. Gurulós bőröndöt húzott maga után, vállán parányi hátizsák fityegett.
– Igen, ez a fülke a tízes vagonhoz tartozik – néztem rá bátorítón. Arca felragyogott a magyar szótól. Belépett a szűk helyiségbe, és gyorsan letelepedett az ajtó melletti, egyetlen üres helyre. Egy darabig csendben zötykölődtünk. Némán úszott el mellettünk a színtelen táj, a hőségben tikkadozó, lehajtott fejű napraforgók. Új útitársunk a telefonját nyomogatta, úgy tűnt, üzenetet ír. Aztán hátizsákjába csúsztatta a készüléket, és felém fordulva kérdezgetni kezdett. Először az út hosszúságáról érdeklődött, pontosabban arról, hány óra alatt érjük el azt a székelyföldi kisvárost, ahova igyekezett. Aztán személyesebbé vált a beszélgetés.
– Te is nyaralni voltál a tengerparton? – tudakoltam, miután megegyeztünk, hogy tegeződni fogunk, és ettől felszabadultabb lett a kommunikáció.
– Nem, dolgozni – válaszolta rezzenéstelen arccal. Aztán, látva, hogy érdekel a dolog, mesélni kezdett:
– Egy hatéves kislányra kellett vigyáznom az egyik népszerű üdülőhelyen. A szülőknek ajándékboltjuk van a tengerparton, egész nyáron ott árulják a feliratos bögréket meg egyéb csecsebecséket, nincs idejük a gyerekkel foglalkozni. Ezért volt rám szükségük. Eredetileg úgy volt, hogy egy hónapot maradok, de pár nappal a munkaidőm lejárta előtt összecsomagoltam, és eljöttem. Már nem bírtam tovább.
– Rosszul bántak veled?
– Nagyon lekezelően. Tulajdonképpen az első perctől érzékeltették, hogy nem tekintenek egyenrangú félnek, de sokáig azt reméltem, megszokom valahogy ezt a furcsa helyzetet. Nekem is van egy húgom, sokszor vigyáztam rá. Kedvelem a gyerekeket, mások is mondták, hogy értek a nyelvükön. De ezt a leánykát nagyon elkényeztették a szülők, így egyáltalán nem hallgatott rám. Egész nap játszanom kellett vele, és ezzel nem is lett volna gond, de egyfolytában nyafogott. Rendszerint éjfél után két-három óráig „ment a buli”, addig kellett szórakoztatnom, aztán másnap délig aludt, és kezdődött minden elölről. A tengerpartra a négy hét alatt csak egyszer vihettem le, az idő többi részét a ház körül és a közeli játszótéren töltöttük.
– Szabadidődben azért pihenhettél, szórakozhattál?
– Egyáltalán nem volt lehetőségem szabadon járkálni, felfedezni a környéket, és a szülők sem vittek el egyszer sem sehova. Csak akkor mozdulhattam ki a házból, ha a parkba mentünk vagy vásárolni az élelmiszerboltba. Nem tudok jól románul, így igazi tortúra volt minden ilyen alkalom. Kezdetben a gyerek szüleit kellett felhívnom, hogy elmondják helyettem az elárusítónőnek, mire van szükség. Aztán szép lassan ebbe is belejöttem, egyre ritkábban kértem segítséget.
– A kislánnyal hogy értekeztél?
– Eleinte kézzel-lábbal, mutogatva. Az is nehezítette a kommunikációt, hogy selypített. De valahogy azt is megszoktam.
– Mi borított ki annyira, hogy a munkaidő lejárta előtt eljöttél?
– Egyszerűen felgyűltek a sérelmek. Az utóbbi időben az volt az érzésem, hogy valósággal tiltják tőlem a gyereket. Most már a boltban, a szülők közelében töltöttük a nap nagy részét, és én egyre inkább olyan lettem ott, mint egy bútordarab. Ezen a nyáron jöttem rá, hogy addig jó nekem, amíg tanulhatok. Ősztől tizenkettedikes leszek. Eddig nem voltak nagy terveim a továbbtanulással kapcsolatban, de mióta belekóstoltam a munkába, egyre többet gondolok arra, hogy jó lenne egyetemre menni vagy legalább egy tanfolyamot elvégezni. A cukrászat érdekel a leginkább.
– A gyerekfelügyelet volt az első munka, amit kipróbáltál?
– Nem, a vakáció elején kürtőskalácsot sütöttem, árultam. A csapat jó volt, de a főnök nagyon csúnyán beszélt velünk, ezért döntöttem úgy, hogy a nyár második részében valami mással próbálkozom. A kürtőskalácsosnál szerzett pénzből fizettem a tengerparti utazást. A gyerekfelvigyázásra azért jelentkeztem, hogy a fizetésemből ősszel beiratkozhassak a sofőriskolába. De a kislány szülei nem adták meg az ígért bért, így gyakorlatilag fölöslegesen úszott el a nyaram. Kicsit olyan érzés, mintha kiraboltak volna. A szabadidőmet vették el, és ez olyasmi, amit már nem szerezhetek vissza.
– Most jártál először a tengeren? – tettem fel az enyhén suta kérdést, mert jobb nem jutott az eszembe, de éreztem, hogy mondanom kell valamit.
– Igen, de ennyi elég is volt tapasztalatnak. Szerintem nem fogok egyhamar visszatérni.
Ismerős dallam szakította félbe szavait. Beszélgetőtársam a hátizsákjában keresgélt, aztán kivette, és füléhez emelte a telefont. Később fülhallgatót vett elő, fejmozgása alapján tudtam, hogy zenét hallgat. Közben egy-egy székelyföldi fiatal is meg- megállt a vonatfülke ajtaja előtt. Ismerte őket a lány, ki is lépett velük szót váltani a folyosóra. Miután a kinti világ elsötétedett, engem is elkapott az álom. Félig mégis ébren voltam, amikor beszélgetőtársam kapkodó mozdulatokkal leemelte a csomagtartóból gurulós bőröndjét, magára vette bőrkabátját, aztán kilépett az éjszakába.
