Az ellopott forradalom

Huszonnyolc évvel ezelőtt dördültek el az első fegyverek a megyeszékhelyen. A véres események évfordulójára emlékeztek csütörtökön délben Marosvásárhelyen, a Győzelem téren. Az 1989. december 21-i események halálos áldozatai között volt Hegyi Lajos, Pajka Károly, Bodoni Sándor, Tamás Ernő, Adrian Hidoş és Muntean Ilie.

A megemlékezésen részt vettek és koszorút helyeztek el a megyei és városi elöljárók, a katonai egységek, forradalmáregyesületek képviselői. A háttérben az elhunytak hozzátartozói hallgathatták az ortodox szertartást, majd magyar nyelven is imádkozhattak szerettük lelki üdvéért. 

Azon az emlékezetes decemberi estén hat marosvásárhelyi fiatalembert ért halálos lövés városunkban, emléküket és a forradalom emlékét őrzi a Győzelem téren egykor ideiglenesen felállított emlékmű. Marosvásárhelyen hat ember meghalt, de a jelek szerint a 28 év sem volt elég idő ahhoz, hogy megnevezzék és felelősségre vonják azokat, akik akkor sortüzet parancsoltak. 

1989. december 21-én a déli órákban az Imatex munkásai a Metalotehnica irányába indultak el, majd visszatérve együtt meneteltek a város központja felé, az erkélyeken és ablakokban bámészkodókat pedig arra biztatták, hogy csatlakozzanak a menethez – mesélte Vuţă Aurel egykori Imatex-alkalmazott, akinek állítása szerint a marosvásárhelyi megmozdulás az ő ipari egységüknél kezdődött. A munkások tömege a városháza előtt állt meg, és követelte, hogy a párttitkár álljon szóba velük. Délutánra a tömeg szétszéledt a pártszékház elől, a szekusok, milicisták furgonokba gyömöszöltek embereket, s a szekuritáté épületébe szállították, ahol vallatták, bántalmazták őket. A városházát katonákkal, milicistákkal, szekusokkal vették körül, és felfegyverkezve várták a lázadókat. A feszültség egyre fokozódott, s este kilenc óra körül eldördültek az első lövések is. 

Amint a forradalmárok jogaiért hangjukat hallatók nevében Hamar Alpár Benjámin elmondta, érdemtelenül kerültek besúgók, szekusok a forradalmárszervezetekbe, és kovácsoltak előnyt a megvásárolt igazolványokkal, miközben a hősök családjait, árváit mellőzték. A koncon marakodó, magukat forradalmárszervezeteknek nevező civil kezdeményezések vezetői közül azonban senki sem tud arra válaszolni, hogy kértek-e elégtételt az elhunytak nevében, egyáltalán indítottak-e pereket az egykori felelősök megnevezésére, akik ma is köztünk élnek, és részt vesznek a hasonló megemlékezéseken is. A megölt fiatalemberek családjának fájdalmát immár az sem enyhítené, ha számukra méltóbb emlékművet állítanának a főtéren, amelyre állítólag nagy összegeket utalt ki a kormány. A hősök sosem halnak meg – állt egy transzparensen, de ez is sovány vigasz a jelen lévő családtagoknak. Az elhunytak szülei, gyermekei, hozzátartozói úgy érzik, mindenki kihátrált mögülük, a hősök emléke jó ideje másodlagossá vált mind a döntéshozók, mind a társadalom számára – legyintenek csalódottan.