Az ellenség
Órák óta mozdulatlanul, nesztelenül figyelte az akol körüli mozgást s mozdulatlanságot. A falu fényei csak halványan látszott el addig, apró fehér pontok a sötét éjszakában, s távol vannak az erdőszéltől, nem veszélyesek.
Órák óta mozdulatlanul, nesztelenül figyelte az akol körüli mozgást s mozdulatlanságot. A falu fényei csak halványan látszott el addig, apró fehér pontok a sötét éjszakában, s távol vannak az erdőszéltől, nem veszélyesek. A Hold fénye alig észrevétlenül halványodni kezdett, felhő csúszott elébe, s az éjszakai finom árnyékok láthatatlanná sötétültek. A farkas megmozdult, sovány, éhes vadként csak a juhok szagát érezte, éhsége s ösztöne a legrövidebb úton vitte az akol felé. Mintha mérnöki pontossággal rajzolták volna ki a legrövidebb utat.
Bundás, a nagy fehér eb lomha mozdulattal emelkedett fel két első lábára, valamit megérzett a sötét éjszakában, s öreg szolga magabiztosságával szippantott bele a hűvös őszi levegőbe: ellenség. A másik két juhőrző eb nyulat kergetve a falu felé rohant, s neki most egyedül kell őrségben állni. Öreg kutya csak úgy vaktában nem ugat, csendben, lassan elindult az erdő irányába, onnan jött az ellenség szaga, abból az irányból.
Két öreg harcos néz farkasszemet egymással a sötét éjszakában. A farkas nyurgább, soványabb, kiéhezett és vad, Bundás lomhább mozdulattal, óvatosan készülne, de a farkas ösztönös mozdulattal hirtelen ugrik rá, pillanat alatt elkapja Bundás nyakát, s felordít, vérző szájjal ereszti el az erdélyi juhászkutyák kötelező tartozékát, a szeges nyakörvet. Csakhogy megállás és menekülés már nincs, élethalálharccá válik ez a küzdelem, felbőszült, vérző ordas, a mezőségi ritkás erdők királya, s a kopár dombok legelőinek fehér bundás ura vívja, harapja, marja örök ellenségharcát. Egymás gyomrába harapnak, aztán vérző testtel, vérző szájjal hátrább mozdulnak, de nincs idő egy újabb ugráshoz, összekapaszkodva harapják, marják egymást, már soha többet el nem engedve a másikat, reggelre egy nagy szürkésfehér vérdombbá egyesülve.
Virradatkor a juhász már csak az éjszakai nagy verekedés halálos végkimenetelét állapíthatja meg: Bundás nincs többet. Botjával rávág a mozdulatlan farkasra, de úgysem tudja bosszúságát, szomorúságát levezetni. Idegesen megáll a háznak használt tákolmány ajtajában, s tehetetlen fájdalmában felébreszti a családot:
– Bundás meghalt, megölte a dög, de legalább az is megdöglött.
Napfelkelte után kezdik el a gödröt ásni Bundás temetéséhez. A juhász szótlanul ássa a mezőségi agyagos földet, legelői magányában megszokta, a keserv és düh, a harag és fájdalom szavai befelé szállnak, úgysem jönne válasz azokra, nincs aki átvegye az ő keserűségének súlyát. Juhásznak egy tapasztalt kutya többet jelent, mint a két keze, egy darab a lelkéből, s ez a dög a lelkét karmolta meg, az életébe harapott bele. A fiú látja, érzi, itt most folytatódik a kutya-farkas marakodása, nem állatfogakkal, hanem a düh és a tehetetlenség, a bosszú és a béke feszülnek egymásnak. Tudja, most szólni sem szabad, és sírni sem. Pedig mindketten sírnak, könnytelen szemekkel siratják Bundást, ahogy a néma gyászban lassan megássák annak sírját.
– Édesapám – szólal meg remegő hangján a fiú –, a farkasnak is kell ásni egy sírt?
A juhász összerezzen, ő még nem tart ott, ő még csak a hűséges barátot, a megbízható társat temeti, a juhokat s a juhász becsületét utolsó leheletéig védő ebet. Most jut el a tudatáig, két tetem van egymás mellett: egy kedvenc kutya s egy gyűlölt dög, a farkas. Szikrázó szemmel fordul fia felé, s ahogy meglátja a csillogó gyermekszemet, az ég felé fordítja fejét, odaküldi dühét:
– Hogy én ennek a dögnek még külön is dolgozzak? Azt a … !
*
Szombatonként a juhász fia bejöhet a faluba, már rég kiegyeztek ebben a szabadnapban, hadd járjon ő is vallásórára a falu gyermekeivel együtt, ott legalább rosszat nem tanul. Sötétedés előtt vissza kell érnie a legelőre, de addig együtt játszhat a falubeli gyerekekkel. A szombat délutáni vallásórán most is a názáreti Jézusról mesél a pap, s a juhok mellett felnőtt fiú lelkét megérinti egy gondolat. A pap arról a távoli világról mesél szép történetet, ahol az emberek szeretik egymást, sőt az igaz ember még az ellenségét is szereti. Most döbben rá az élet nagy titkára: mindenkinek van ellensége – Bundásnak a farkas… Szeme megtelik könnyel, ahogy eszébe jut a megölt kutya. A pap az elmesélt történetet kérdezi vissza:
– Tudtok-e olyan példát mondani, amikor valaki szerette ellenségét?
A juhászfiú félénken feláll, s rászegződő tekintetek között szólal meg:
– Bundást megölte egy farkas, mert ellenségek voltak, de édesapám egy gödörbe temette őket, legalább a föld alatt szeressék egymást.
Marosvásárhely, 2013. január 18-án
Ötvös József
