Az életnek nincs műfaja

Első idei premierjére készül a Spectrum társulata. A marosvásárhelyi magánszínház ezúttal a Ray Cooney és Gene Stone által jegyzett Miért nem marad reggelire? című bohózatot viszi színre, ám a műfaji megjelölés – amint arról később szó esik – kissé megtévesztő is lehet, lévén a mű jóval több, mint csupán egyszerű komédiázás. Az Ungvári Tamás által fordított darab cselekménye szerint „Louise, a szülei által elhanyagolt, csellengő fiatal lány egy vidéki városból kerül Londonba, ahol bandától bandáig sodródik, lakás és pénz nélkül, nyomorogva, terhesen. Már csak nyolc napja van a szülésig, amikor betéved George Clarke, az egyedül élő, középkorú, elvált férfi lakásába. A két ember életfelfogása, beszédstílusa mérföldekre van egymástól, szókincsük gyakran az érthetetlenségig sodorja a kommunikációt. Vonzzák és taszítják egymást, miközben a lakásban megszületik a baba”.

A ma este esedékes bemutatóval kapcsolatosan csütörtök délelőtt tartott sajtótájékoztatót a Spectrum Színház társulata, ahol elsőként Medve Zsuzsa sajtófelelős üdvözölte a megjelenteket. – A 2018-as év első produkciójáról van szó, az előadást Kovács Levente rendezi. A brit szerzőpáros darabja 1973-ban került bemutatásra a londoni Apollo színházban, utána a világ szinte minden szegletét bejárta. Nagy népszerűségnek örvendett például Németországban, a nyolcvanas években a hamburgi közönség egyik kedvence volt. 

– A magyar ősbemutató 1994-ben volt a Madách Kamarában Szirtes Tamás rendezésében, Benedek Miklós főszereplésével. Én Benedek Miklós-rajongó vagyok 1982 óta, mert pontosan azt a fajta pókerarcú, intellektuális komédiát játssza, amit szeretek. Ez a magyar kabaré nagy hagyománya egyébként – tette hozzá Kovács Levente. – A darabot egy volt tanítványom hozta el a Madáchtól, azt szerette volna, ha a fiam játszaná a férfifőszerepet, de ő akkor – harmincévesen – még túl fiatal volt hozzá. A műfajt és a darabot amúgy is nagyon szeretem. A két, egymástól nagyon távol lévő társadalmi osztály képviselőjének kapcsolata visszatérő téma az angol irodalomban – ennek csúcsa a My Fair Lady. Az ötvenes évektől kialakuló új angol drámákban ez ismét probléma, úgy látszik, Angliában a társadalmi különbség izgatja a nézőt, így mindig hálás téma, akár tragikus, akár komikus feldolgozásban írják meg és játsszák. Ezzel mi is találkoztunk, de nem mondjuk meg előre, hogy milyen megközelítést választottunk, maradjon meglepetés. A dráma szerint van egy nagyon kedves (poszt)hippi fiatal hölgyünk, aki kisvárosból származik, de nem érzi ott jól magát, és otthagy mindent, terhesen elmegy. Sok pikáns fordulat van a szövegben, de nem trágárkodunk, mindent körülírunk, a nyelvhasználat két, teljesen különböző kultúrát ütköztet. Tatai Sándor karakterének középosztálybeli, civilizált nyelvhasználata és a lány poszthippi kultúrája közötti különbségek számos komikus fordulatra adnak okot. Hogyan kerül egy ilyen lány egy hosszú évtizedek óta egyedül élő ember lakására? Miként találnak egymásra? Ezeket a kérdéseket is felteszi az előadás, a megértés pedig egy hosszú és nagyon fordulatos kapcsolatrendszer. Olyan, mint egy kétszemélyes kalandregény. A darab színészileg is nagyon jó iskola, kicsit posztnaturalizmusnak is nevezném – itt semmi nem hordoz különleges metaforikus jelentést, ez pedig különleges színjátszást igényel. Szeretem az ilyen darabokat, mert fontos a bennük megtalálható lélektani vonalvezetés hatása. Az angol és amerikai dráma máig jelentős mennyiségben termeli az ilyen jellegű műveket, jó példa rájuk az Augusztus Oklahomában című darab alapján készült film, amelyben Meryl Streep és Julia Roberts játszik. Ennek nagyon kemény iskolája van. Lényegében egy klasszikus dramaturgiai darabról van szó, amely picit újításnak tűnő pózban jelenik meg, és remélem, hogy találkozik a közönséggel is. Nagyon nehéz darab: 60%-a egymondatos replikákból áll, amit nagyon nehéz megtanulni. Tatai Sándorral különleges a viszonyunk, több előadásomban is főszerepet játszott: a Spectrumban felfedeztünk néhány színészt, akiket a kőszínház, különleges műsorpolitikája miatt, mellőz. Márton Emőke-Katinkát egy főiskolai előadásban ismertem meg, és rájöttem, hogy kivételes alázattal tud viszonyulni a színházhoz. Azóta szép és változatos szerepeket játszott itt. Mihály Alpár Szilárdot a Vitéz Lelkek nevű udvarhelyi csapatból ismerem, onnan került be a művészeti egyetemre. Fanyar érzéke van a groteszk iránt, de eltűnt a székely éjszakákban, és most sikerült újra megtalálni. Jó kis csapattal dolgozhattam, mindannyian szeretjük egymást. Takács Tímea díszlettervező hihetetlen lelkesedéssel és precizitással dolgozik, ahogyan Súgó Erzsébet is, akire lassan segédrendezőként is tekintünk. 

Arra a kérdésre, hogy bohózat-e vagy vígjáték a produkció, illetve hogy a rendezőnek mennyire kell költővé is válnia, Kovács Levente elárulta, a rendező dönti el, hogy mi fér bele az előadásba. – A bohózati felszín mögött mély emberi vonások is felsejlenek, mi az emberi jellemzőket tartottuk igazán fontosnak. A darab bohózatnak indul, végül két szerencsétlen ember egymásra találásává alakul. Nem tudom elképzelni, hogy valaminek a fő célja csupán az, hogy vicces legyen. Kiderül például, hogy a lány vagánykodása mögött nagy lelki hiány húzódik, ami arra vezeti, hogy értelmet találjon az életben. Itt frusztrált emberek tapogatóznak, ezek a kettősségek izgalmasak a színpadi előadásban. Hogy bohózat-e? Az életnek nincs műfaja. Csak hitelessége, igazsága vagy valótlansága van. És itt az emberi igazságokat kell előtérbe helyezni.

– Igazán nagy falat, ismét egy olyan szerepet kaptam, ami majdnem teljes mértékben távol áll tőlem, ezért nagyon kellett dolgoznom, hogy megtaláljam a közös pontokat – mondta a női főszerepet játszó Márton Emőke-Katinka. – Mint elhangzott, a szöveg sok tőmondatból áll, nehéz volt megtanulni. Kevés szereplős előadás, én pedig bohózatban szinte nem is játsztam, ez is egy kihívás: más a ritmusa, más a töltete. A próbafolyamatot nagyon élveztem, remélem, a nézők is szeretni fogják.

Vannak a zsebkendőnyi szerepek, amelyekben egy zsebkendőnyi idő alatt kell jónak lenni, percek alatt kell villantani – tette hozzá Mihály Alpár Szilárd. – A karakterem a lány segédje, aki megmutatja, hogy a női főszereplő milyen világból érkezett. Eléggé negatív karakter, az igazát nehéz volt megtalálni, megmutatni.

– Hozzászoktunk a műfaji dobozokhoz, ez a darab pedig olyan helyzetekből épül fel, amelyek a hétköznapokban is fellelhetőek – árulta el Tatai Sándor. – Nem kell fejre állnunk, csak ezeket a helyzeteket kell nagyon hitelesen a magunkévá tennünk, megteremtenünk a lelki alapot. Utána a többi automatikusan jön. Ha legalább félig el tudom helyezni magamban mindezt, akkor nagy hiba nem lehet. Nem érzem, hogy bohózatot játszom: nagyon hirtelen fordulnak a helyzetek, ezekhez próbálok illeszkedni, kapcsolódni. Ha a néző felismeri ezeket a helyzeteket a saját életében, akkor mi a magunk dolgát megtettük. Kovács Leventével egy évszázada ismerjük egymást, könnyen tudunk kommunikálni, Katinkával ez a harmadik közös munkánk. Kérdés, hogy mennyire tud letisztulni valaki, és úgy érzem, hogy ő rendkívül jó ösztönökkel tapad a pályára, az alázata pedig igencsak ritka ebben a szakmában. Szilárdot tanítottam is, partnerként ez az első alkalmunk a színpadon. 

Végszóként pedig Bârsan Zsuzsa közönségszervező tette hozzá az elhangzottakhoz: a műfaji megjelölés ellenére nem csupán bohózatról van szó, hanem egy nagyon mély tartalommal bíró, üzenetet hordozó darabról, amely tükröt tart a társadalomnak. 

Az előadást rendezi Kovács Levente, George Clarke szerepében Tatai Sándor, Louise Hamilton szerepében Márton Emőke-Katinka, Davey szerepében pedig Mihály Alpár Szilárd lép fel. A produkció látványtervezője Takács Tímea, súgó Súgó Erzsébet, a fény- és hangtechnikáért Incze Róbert felel. A bemutatóra február 24-én, ma este 7 órakor kerül sor a Spectrum Színház Rózsák tere 13. szám alatti székhelyén.