2020. június 5., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Azt hittem, legalább a fáknak szerencséjük lesz. Hogy a koronavírus elleni védekezés izgalmában az ő koronájuk megússza a tavaszi, metszésnek becézett mészárlást. Bíztam benne, hogy fontosabb dolguk lévén, valahogy átsiklanak fölöttük a gallyazásban, gallytalanításban illetékes tekintetek. 

Marosvásárhely egyik zöldebb lakónegyedét, a Kövesdombot egyelőre valóban elkerülte a fűrészek márciusi hangja, de úgy hallottam, egy másik városrészen – pontosan nem tudom, hol – elkezdődött a nyeső-vágó akció. Ettől függetlenül – talán naivan – még reménykedem. Hátha a tömbházunk körül magasló, boldog rügybontásnak indult óriások mégsem kerülnek sorra, és nem kell újra végignéznünk, hogyan ölti magára az új életre ébredés évszaka a pusztulás díszleteit. (Bár most, fákon innen és túl szinte minden erről szól, de legalább lakásunk biztonságos fogságából kitekintve érezhessük már, hogy van remény!) 

„Az Élet él és élni akar” – üzenik Ady Endre helyett a fiatal ágak, és néma szózatukhoz rég nem érzett ibolyaillattal csatlakoznak az apró lila hírnökök. Valaki azt mondta, ez a gépkocsiforgalom visszaszorulásának, a benzinfüsttől mentesebb levegőnek köszönhető. Én is így gondolom. Hirtelen elcsendesülő világunkban most egyszerre szólalnak meg az eddig némaságra kényszerített, megfojtott, letiport elemek. Hallom, látom őket, miközben állandó érvényű és napra szóló igazolványommal munkába robogok. A legszükségesebbek megvásárlása után, hazafele jövet is ők állítanak meg a lassításra biztató, idős szomszédasszony helyett. Ősz hajú ismerősömmel korábban szinte naponta összetalálkoztam, hétfő óta azonban nem mutatkozott. És a többi „dombos” nyugdíjas sem. 

Úgy látom, a környékbeli 65 év fölöttiek szót fogadnak a rájuk vonatkozó teljes kijárási tilalom elrendelőinek, padjaik – akárcsak az iskolásokéi – üresen állnak a tömbházközeli sétány szélén. Sötétebb idők szemtanúiként bizonyára felmérték, hogy ez már nem tréfadolog, és ennek megfelelően gubóztak be otthonaikba. Ahogy – kisebb-nagyobb megszakításokkal – mi, fiatalabbak is. Nekünk sem könnyű, de úgy gondolom, nekik százszor nagyobb áldozat lemondani a szabadban tölthető órákról, hiszen nem dúskálnak úgy a földi időből, mint az utánuk következő nemzedékek. Bízom benne, hogy megengedett napi kimenőjüket – akár segítséggel, kísérővel – módjukban áll kihasználni, és délelőtt 11-től 13-ig igazán örömüket lelik az egyre szépülő tavaszban. Kívánom, hogy ismerjék fel, és vegyék át bátran a riadt emberiségnek küldött égi ajándékokat, a csendet átfestő, megannyi madárhangot és az ibolyák pazar, nagylelkű illatát.