Az asztrológus üzenetei
2015-11-04 14:54:27
- Tóth Sándor
A Nap égi útján a Skorpió jegyéhez érkezett. A fák leveleit letépi a hideg szél, a ködös reggelek nyirkos fátyla elrejti a Nap fényét, melegét.
Mottó: A tér és idő rabjai,
az öröklét remetéi
vagyunk. Minden kétség fölött:
őrlődünk két pólus között.
Kedves Olvasók!
A Nap égi útján a Skorpió jegyéhez érkezett. A fák leveleit letépi a hideg szél, a ködös reggelek nyirkos fátyla elrejti a Nap fényét, melegét. Elmúlásszagú ősz keríti be testünket-lelkünket. Hangyák és rovarok igyekszenek a felszín alá, ahol az anyaföld zegzugos járatai menedéket adnak ezeknek az alacsonyabb fejlettségű, de tökéletesen megszervezett mikro-társadalmaknak.
Szépíteni fölösleges, a Skorpió a halál képviselője a zodiákusban. A kozmikus ember a lét nagy körforgásában az élet-halál-újjászületés stációit hivatott megtapasztalni. Ez akkor is egyetemes igazság, ha a matériába süllyedt világ nagy része nem így gondolja. Ha elfogadjuk a polaritás elvét, melyet a természettudomány is tényként kezel, miért van az, hogy az élet-halál kérdésében vitatjuk az érvényességét? Ha az élet végpontján a halál van, akkor fordítva is igaz. A halál vége az élet kezdete. Pontosabban „más típusú” életre kell gondolni, mely egy magasabb létsíkon folytatódik. Ha van e világ, van túlvilág. A halál a kapu, melyen mindenkinek át kell jutni.
Az ember legzsigeribb félelme a halálfélelem. Így nevezzük, de tulajdonképpen ez nem igaz. A halálhoz vezető út, az elmúlás, a szenvedés, a fájdalom az, ami félelmetes. Talán egyesek a felhalmozott javak elvesztésétől rettegnek. Ez persze jogos, mert Keszeg Magiszter, ahogy Villon nevezte, nem kéri az iratokat, csomagokat, használati tárgyakat sem vihetünk magunkkal. Még tehetetlen testünkre sincs szükség odaát, melyet majd az enyészetnek ajándékoznak az itt maradottak.
Ha még mélyebbre tekintünk, akkor szembesülhetünk azzal a ténnyel is, hogy nem is az elhunytat sajnáljuk, hanem saját magunkat. Jobb esetben azért, mert megszólal a belső hang, a lelkiismeretünk, hogy nem viszonyultunk megfelelően az eltávozotthoz. (Itt jöhetne megannyi magyarázat, de most ezt mellőzöm.) Rosszabb esetben az a baj, hogy egyedül maradtunk, és kénytelenek vagyunk megváltoztatni azokat a szokásainkat, melyek valamilyen stabilitásérzést jelentettek életünkben. Kvázi morbid a „megboldogultat” siratni, örülnünk kellene annak, hogy megszabadult a test és a fájdalom börtönéből. Célszerű lenne ténylegesen
„elengedni” azt, aki már nem lehet közöttünk. Erre vannak a különféle vallások szertartásai, melyek a rituális mágia birodalmához tartoznak, és egyetlen célt szolgálnak: tovább segíteni a távozó lelket azon a síkon, mely nem e világhoz tartozik, és ahova mindannyian előbb-utóbb eljutunk. Az itt maradottnak pedig újjá kellene születnie, hogy a sorsát a legmegfelelőbben folytathassa a megváltozott élethelyzetben.
Voltak, vannak és reményeim szerint lesznek is olyan kultúrák, társadalmak, közösségek, ahol szeretik az életet és tisztelik a halált. Felmerülhet a kérdés, hogy lehet-e a halál gondolata felemelő? Ha meghallgatják vagy újrahallgatják Mozart Requiemjét, megkaphatják rá a választ. Mert mindennek rendelt ideje van: amint a születésnek, úgy a halálnak is.
Véleményüket, gondolataikat elküldhetik az asztros@yahoo.com e-mail címre. Vigyázzanak egymásra!