Az asztrológus üzenetei
Mottó: A tér és idő rabjai,
az öröklét remetéi
vagyunk. Minden kétség fölött:
őrlődünk két pólus között.
Kedves Olvasók!
A Nap a Mérleg jegyében jár, ami azt jelenti, hogy beléptünk az őszbe. A természet színpompája igyekszik kiegyensúlyozni a lehulló levelek, a lábunk alatt egymásba simuló zizzenő avar jelzését, hogy az elmúlás kezdetét vette.
A szépség bűvölete a testben élő emberi lény legveszedelmesebb csapdája. Ez azért van így, mert meg szeretnénk őrizni, leláncolni azt a pillanatot, amikor hozzájutottunk Aphrodité ajándékához. A szépségideál a történelem során folyamatosan változott. Ennek a leágazása a közízlés, melyet a történelmi „trend” mindenkori apostolai kényük-kedvük szerint alakítgattak. A szép és csúnya fogalma, mely egymás polaritásában nyer értelmet, egy pavlovi reflexhez hasonlítható. Mert kiskorunktól megtanítják azt, hogy mit minek nevezzünk. Az isteni vagy transzcendens szépség, melyet a mindenkori művész belesző alkotásába, átjárja az erre fogékony emberek lelkét, és mély, pozitív érzelmeket vált ki. Ennek a poláris ellentéte az a típusú művészet, mely a meghökkentésre, polgárpukkasztásra törekszik, és sokkhatást vált ki a szemlélőből. A modern művészet többnyire pont azt rúgta fel, amit egy műalkotás hivatott előcsalni az emberből: a jóérzést, a kiegyensúlyozottságot és a harmóniát.
A mérlegség a kapcsolódás vágya. Az ősi ösztön, hogy megtaláljuk testi, lelki, szellemi társunkat. A kiegészítő másik felünket. Hófehérke gonosz mostohája előszeretettel nézett a varázstükrébe, és mint minden elvárással rendelkező ember: csalódott. Mert az igazmondó tükör azzal szembesítette, hogy nem ő a legszebb a világon. A tükörnek nem az a dolga, hogy hazudjon, bár az emberek többsége manapság is mindent megtesz azért, hogy befolyásolja és megváltoztassa a tükör igazságát. Erre hosszú távon semmi esélyünk, mert a tükör minket tükröz. Csak rajtunk múlik végső soron az énképünk minősége.
A Mérleg uralkodó planétája Vénusz, a szerelem istennője. Ő egy idea, egy jungi értelemben vett archetípus vagy őskép, mely a földi létben mulandóságra ítéltetett. A szerelem a mindenkori művészi alkotások egyik meghatározó múzsája. Mert a szárnyalás és zuhanás végpontjai között lévő végtelennek tűnő térben és időben az ihlet játszi könnyedséggel megszülethet.
Az elmúlt korokban a házasságot nem érzelmi alapon kötötték. A szerelmi házasság ritka volt, mint a fehér holló. A férjnek és feleségnek kötelességei és persze az adott kornak megfelelő íratlan erkölcsi szabályai voltak, melyeket vagy betartottak, vagy nem. A szerelmi házasság előbb-utóbb „elfárad”, a tűz alábbhagy, és ha nincsenek más tartópillérek – és valljuk be, ez manapság elég gyakori –, akkor következik a válás. Aki a másik emberben csalódik, az tulajdonképpen az elvárásaiban, tehát saját magában csalódik. Ha valaki csak a jót, szépet és kellemeset fogadja el a másik emberben, azt jelenti, hogy ezeket a „saját” tulajdonságait vetíti ki, ugyanakkor elfojtja, hárítja ennek az ellenkezőjét. Ezzel el is indítja a negatív esemény-tapasztalat megszületését. A megoldás az elfogadás. Elfogadni a páromat jó és rossz tulajdonságaival együtt, már csak azért is, mert Ő ÉN VAGYOK. Ha van elfogadás, nincs elvárás. Ha nincs elvárás, nincs csalódás. Persze ehhez a főszereplőnek a hozzájárulása kell. Ez a kis ego. Az én, aki a te oldallal harcol. A harc, háború veled folyik, de tulajdonképpen önmagam ellen. Ezért kell békét kötni veled, tehát önmagammal.
Véleményüket, gondolataikat és kérdéseiket várom az asztros@yahoo.com e-mail címre. Vigyázzanak egymásra!
Tóth Sándor
