Az alternatívák Embere

Bemutatták a Márton Áron lehallgatási jegyzőkönyveit tartalmazó kötetet

Amint arról korábban is hírt adtunk, hiánypótlónak, kiemelt fontosságúnak és érdekesnek ígérkező kötet jelent meg ezen a nyáron: a (Le)hallgatásra ítélve – Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957-1960) című, 568 oldalas könyv Márton Áron lehallgatási jegyzőkönyveinek gyűjteménye, amely kiegészül számos egyéb, a püspök életével, munkásságával, valamint az adott korral kapcsolatos fejezettel is.

A kötet azokat a lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmazza, melyeket a román államvédelmi hatóságok 1957 és 1960 között állítottak össze a Márton Áron püspök dolgozószobájában elhelyezett mikrofonnal végzett lehallgatás eredményeképpen. A jegyzőkönyveket Nagy Mihály Zoltán és Denisa Bodeanu tanulmányai vezetik be, a kutatók munkáját pedig irodalomjegyzék és mutatók segítik. Nagy Mihály Zoltán történész, a Bihar Megyei Állami Levéltár fő-levéltárosa 2012-ben szerzett doktori oklevelet a Pécsi Tudományegyetemen, kutatási területe: a romániai magyar nemzeti közösség második világháború utáni társadalmi, politikai integrációja, valamint az erdélyi magyar történelmi egyházak és a román állam viszonya. Denisa Bodeanu szintén történész, a Securitate Irattárát Vizsgáló Nemzeti Tanács tudományos munkatársa. 2009-ben szerzett doktori oklevelet a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Kutatási területe: az etnikai és vallási kisebbségek helyzete Romániában a kommunizmus időszakában, a mindennapi élet a kommunizmusban. 

A könyv az 1957 és 1960 között keletkezett szobalehallgatási jegyzőkönyvek egy részét közli. Az iratokat időrendben, az esetek többségében teljes terjedelemben, szöveghű másolatban, szó szerint, de nem betűhíven, hanem a mai helyesírási szabályok szerint adják közre. A gépelési hibákat, a helytelenül leírt személy- és helységneveket kijavították. Az olvashatóság érdekében külön jelzés nélkül korrigálták a helyesírási hibákat is. A román nyelvű beszélgetések jegyzőkönyveit magyar fordításban közlik, a rendelkezésre álló román nyelvű jegyzőkönyvet szintén magyar nyelvű fordításban publikálják. Az iratokat szerkesztett címmel látták el, feltüntetve a beszélgetésben részt vevő személyek nevét és tisztségét, a beszélgetések főbb témáit és időpontját. 

Az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában projekt keretében készült kötet a marosvásárhelyi Lector Kiadó, a Varadinum Alapítvány Kiadó és az Iskola Alapítvány Kiadó közös gondozásában jelent meg, és a Tékaforgatag keretében szombaton délelőtt Marosvásárhelyen is bemutatásra került. A Teleki Téka udvarán lévő vén diófa alatti árnyékos tér adott otthont e könyvbemutatónak is, a rendelkezésre álló helyek mindegyikét elfoglalta az érdeklődő közönség, amelynek tagjait Lázok Klára, a téka igazgatója üdvözölte.

A könyvbemutatót a Lector Kiadó képviseletében Gálfalvi Ágnes szerkesztő vezette be, ő mutatta be a résztvevőket is: a beszélgetést vezető Demény Péter írót, költőt, szerkesztőt, Nagy Mihály Zoltánt, a kötet társszerzőjét és Novák Csaba Zoltán történészt, szenátort.

 – Érdekesnek találom ezt a kötetet, mert egy olyan könyvről van szó, amelyben a politika óhatatlanul benne van, de ezt a politikát ma már történelemként éljük meg. Akik itt vannak, mindketten történészek, és egykori, illetve jelenlegi politikusok. Hogyan találtatok a témára? – tette fel első kérdését Demény Péter.

 – Nagyon fontos a román–magyar történészi együttműködés, de kevés van belőle – válaszolta Nagy Mihály Zoltán. – Denisa Bodeanu otthonosan mozog ebben a közegben, az erdélyi katolicizmus körében, Novák Csaba Zoltánnal pedig volt egy korábbi, nagyon jó együttműködésük. Engem 2010 körül keresett meg az érsekség: folyamatban volt Márton Áron boldoggá avatása, és rákérdeztek bizonyos történelmi helyzetekre. Márton Áron múltjának azon szeletére voltak kíváncsiak a boldoggá avatás bírái, hogy milyen volt a püspök kapcsolata az állammal. Denisa a CNSAS levéltárának alkalmazottja, így került képbe, majd társszerzőként a kötetbe. Egy prahovai ortodox hölgyről van szó, aki mély tisztelője Márton Áronnak. Nem csak szakmai tudással állt hozzá ehhez a kérdéshez, hanem a témát is szerette.

 – Hogyan rakunk össze egy ekkora kötetet? Döbbenten olvastam, hogy nagyobb anyag ez, mint a Ion Mihai Pacepáról szóló dosszié...

 – A securitate irattárában a belügyi és külföldi hírszerzés iratanyagai is ott vannak. Mi a megfigyelési dossziékból válogattunk. A megfigyelésnek három fokozata van, az ő esetében is lépcsők vannak. Először csak gyűjtöttek, utána rendszereztek, 1955-ben pedig megnyitották a személyes megfigyelődossziét. Ez azt jelenti, hogy követik őt, cenzúrázzák a leveleit, lehallgatják a beszélgetéseit, nemcsak telefonon, hanem a lakásban is. Az ő esetében a dolgozószobájában egy mikrofont helyeztek el. A püspökség épülete mellett volt a hadseregé, a hadsereg épületében egy kis szobát alakítottak ki, ott állt a szalagos magnetofon, ez rögzítette a beszélgetéseket. Ezeket utána átírták, elküldték Bukarestbe, és természetesen, amikor szükséges volt, lefordították román nyelvre is. Márton Áron személyes megfigyelési dossziéja a legnagyobb: 236 kötetből áll, ez közel 80.000 oldalt, akár 40 iratfolyómétert jelent. Ebből 153 kötet csak lehallgatási jegyzőkönyv. Ez nem ügynökjelentés, hanem az elhangzott beszélgetések szöveghű lejegyzése. A történész sokszor szavakat ad a szereplői szájába. Itt erre nincs szükség, mert ő, Márton Áron beszél. 

 – Az olvasó, a nem történész biztonságra vágyik: arra, hogy tudja, pontosan mi hogyan történt. Ez az anyag azonban arról árulkodik, hogy kockázatos magabiztos kijelentéseket tenni. 

 – A történelemtudományba is mindig becsúszik a szubjektivitás. Jelenleg nagyon elkanászodott a memoárírás, az egódokumentumok kiadása. De ezeknek írója az események megtörténte után ül le írni, és később már okosabban magyarázza a pozícióját. A napló, a memoár esetében utólag még fényezhetem a pozíciómat. Ezekben a szövegekben azonban nincs önreflexió, nem is lehet: Márton Áronnak nincs lehetősége reflexióra, ő nem írt, hanem beszélgetett. És amit ott és akkor elmondott, azt jegyezték le. Csak nyers beszélgetések vannak. Ha az olvasó ezt kézbe veszi, nem tud szemezgetni belőle: ehelyett beül a dolgozószobába, ahol Márton Áron is ül, és ő is beszélgethet, hallgathatja, hogy megéri-e együttműködni az állammal, avagy sem.

 – Profi olvasóként veszem a kezembe az ilyen jellegű könyveket. Tartalmilag is súlyosnak találtam, megnéztem a szakmai apparátusát, hogy hogyan és milyen könyvészetet használnak, és az a megállapításom, hogy ez komoly alapmunka, és az elmúlt néhány év egyik legkomolyabb romániai magyar történészi produktuma – tette hozzá az elhangzottakhoz Novák Csaba Zoltán. – A Nagy Mihály Zoltán tanulmánya esetében azt követtem, hogy a szerzőnek mennyire sikerül beágyaznia a megfigyelés, az életpálya bizonyos elemeit egy történelmi-társadalmi kontextusba. Denisa Bodeanu esetében pedig észrevettem, hogy ő rendkívül precíz, és a szó nemes értelmében pozitivista történész. Az is úttörő jellegű, hogy a román titkosszolgálat működése, alakulásának története magyar nyelven is olvasható – ez hatalmas kincs. Egyik nagy kérdésem, hogy mihez kezdünk Márton Áronnal a rendszerváltás után? Hogyan működik egy diktatúra, mi a természetrajza, és ebben hol az egyház szerepe? Hogyan befolyásolják egymást az egyén, a tömegek, a rendszer? Ilyen kérdések kell foglalkoztassák a jelenkor történészét, és ez a kötet egy fontos tégla abban az építményben, amelyet az elmúlt harminc-negyvenévnyi gondolkodásunk közepette felépítettünk magunknak.

 – Talán túl sok figyelmet szenteltünk a besúgóknak, és nem vettük észre, hogy a diktatúra legfőbb jellemzője, hogy az emberek nem gondolkodnak, nem gondolkodhatnak a saját fejükkel, és ezt megszokták. Egy ambíciójában, adataiban, víziójában nagylélegzetű tanulmányt írtál bevezetőként, amelynek címe szinte monográfiát ígér. 

 – Igen, akár egy monográfiának is megfelelő címet adtam ennek a 60 oldalas tanulmánynak – válaszolta Nagy Mihály Zoltán. – Hiszen egy kisebbségi társadalmat hogyan tudok bemutatni? Egyrészt elkezdhetek az intézményekről beszélni, amelyek nagyon fontosak, de ezeket valakik működtetik. Különböző korszakokban pedig ezek az intézmények hol működnek, hol nem működnek. Miért? Kik a működtetői ezeknek? A romániai római katolikus egyház Márton Áron személye nélkül nem lehetett volna olyan, amilyennek megismerték. Kellett egy működtető. Ő volt a működtető. A viszonyítási pont. Ha van egy tisztség, akkor az azt betöltő személy azonosul a tisztséggel, és autoritással használja azt. Márton Áron jóval több volt ennél. És én pont ezt akartam leírni. Volt egy együttélés az állam és az egyház között, a kérdés az, hogy ez kiegészíti egymást, vagy az egyik fél rátelepszik a másik intézményrendszerére? Hogyan működött a katolikus egyház a két világháború között? Én azt próbálom megragadni, hogy a két világháború között, illetve a diktatúra korában hogyan működött az intézményrendszerük, mert ezáltal érthetjük meg azt a hatalmas támogatottságot, amelyet élvezett a kommunizmus korában is. Kialakul az egyházban egy olyan magatartás, hogy az állammal már nem kell együttműködnie. Az állam korlátozta a működését, elvette a földjeinek 95 százalékát. Ebből működtették iskoláikat, árvaházaikat, öregotthonaikat, beteggondozóikat. Olyan kérdéseket teszek föl, hogy például milyen az erdélyi katolicizmus? És itt van egy személyiség, akit nem akarok mitizálni, akit boldoggá avatnak, de aki ettől függetlenül számomra szent. 

 – Miért tiszteled, akár ennek a kötetnek a fényében is, Márton Áront? Milyen ez az ember? Nagy ember, karizmatikus, bátor, kemény, nyakas ember. De ez több egyéniségben is megtalálható, róluk mégsem mondjuk, hogy szentek. 

 – A szenteket általában csodálják, de kevesen követik őket. Az elmúlt harminc évben azok a katolikus megnyilatkozások, tettek, amiket láttunk, erre engednek következtetni. Csodálják, de nem követik. Az idősebb generáció egy része úgy vélte a diktatúrában is, hogy együtt kell működni az állammal, mert onnan jön a fizetés. De ez alku: ha bevesznek, csak azt veszik be, aki együttműködött. Márton Áron ezt nem akarta. Hogy az legyen ennek az ára, hogy békepapok legyenek, és az egyházat állami propagandára használják fel? Ez az út? Itt válik el számomra a szent a profántól, itt jön elő a szent.

– Rendkívüli élmény olvasni ezeket a feljegyzéseket – mondta egy felolvasott részlet kapcsán Novák Csaba Zoltán. – Az egyik lehallgatott beszélgetés során például egy pap látogatja meg, aki azt kérdi, hogy a kollektivizálással kapcsolatban mit tehetnének? Márton Áron nagysága itt is megjelenik. Válasza nagyon érzékeny, felelősségteljes politikusi hozzáállást jelez, hogy mit tesz, mit tehet az ember különböző helyzetekben. Érzi ennek a folyamatnak, helyzetnek a súlyosságát, és megtalálja azt az átjárót, amivel valamilyen szinten ellen lehet állni a rendszernek. Az állammal való teljes szembemenés az ő fizikai likvidálását is jelenthette volna, a teljes megalkuvás is lehetett volna egy stratégia, de az 1989 után ütött volna vissza. Nem tartom hősnek, hanem egy nagybetűs, felelősségteljes, rugalmas Embernek, aki a maga helyén embernek tudott maradni. És ez már maga a csoda. Ennek egyik alapja a hit, amely őt jellemezte, és a meggyőződés, hogy a hitéhez igazodva mindig a megfelelő lépést teszi. És az idő őt igazolta. 

 – Nincs kompromisszum, nincs modus vivendi az állam és az egyház között – tette hozzá zárszóként Nagy Mihály Zoltán. – De mindig van alternatíva. Mindig van egy másik lehetséges és működőképes megoldás. Ez azonban nem biztos, hogy azt jelenti, hogy holnap boldogabb leszek. Jó döntés az is, amelyből másnap szenvedés következik. Számomra ez a történet arról szól, hogy nem kell mindig kompromisszumokat kötni, és mindig létezik alternatíva. Ő pont erről tesz tanúbizonyságot. Márton Áron az alternatívák embere.