Auschwitz-Birkenau

Január 27-e, a holokauszt nemzetközi emléknapja egy augusztusi kánikulai nap emlékeit idézte fel bennem. A lenyűgöző lengyel királyi székhelytől, Krakkótól hatvan kilométernyire, erdők takarásában fekszik az egykori náci haláltáborok központja, Auschwitz. A tőle néhány kilométernyire levő Birkenauval együtt az emberi gonoszság elképzelhetetlen mélységeinek emlékét őrzik.

Az egykori koncentrációs táborok sok ezer látogatót vonzanak szerte a világból. A Krakkó központjában levő utazási irodától induló autóbusz utasai különböző nyelvet beszélő fiatal és idősebb nők, férfiak, egy-két serdülőkorú gyermek. Arcukat nézve próbálom elképzelni, hogy ki miért vállalkozott az útra. Személy szerint ifjú- és felnőttkorom megrázó irodalmi és filmes élményeinek helyszínét szeretném megismerni.  Amíg a belépésre várunk, a vendéglő melletti könyvárudában megvásárolom Kazimierz Smolen magyar nyelvre is lefordított tájékoztató füzetét rajzokkal, képekkel, hasznos magyarázatokkal, feltételezhetően hiteles adatokkal is, ha egyáltalán így utólag pontosan számszerűsíteni lehet az Auschwitzban történt borzalmak következményeit. 

Vastagon púderezett arcú hölgy az idegenvezetőnk, aki a falfehér tragikus maszk alól mondja a tábor történetét, és vezet át a piros téglából emelt épületek (blokkok) múzeumnak berendezett helyiségein, amelyek közül néhány felújítás miatt zárva van. 

Az elhíresült cinikus Arbeit macht frei, azaz a Munka szabaddá tesz felirattal ellátott kovácsoltvas bejárati kapu előtt néhány általános adat hangzik el arról, hogy az 1939 őszi hadműveletek után, amikor Oswiecim lengyel kisvárost és környékét a terjeszkedő hitleri Németország bekebelezte, már megszületett a gondolat, hogy a sziléziai börtönök telítettségére való tekintettel a tömeges letartóztatásokat csak akkor lehet folytatni, ha újabb koncentrációs táborokat állítanak fel. Ami nem volt újdonság, hisz 1933. január 30-i hatalomra kerülését követően Hitler hamarosan elrendelte, hogy Dachauban kialakítsák az első internálótábort és több börtönt is az ország területén. Ezekbe ellenségeit, a kommunistákat, később a szocialistákat, továbbá az alkoholistákat, a munkakerülőket, a köztörvényes bűnözőket, a homoszexuálisokat, a fogyatékosokat, a vándorcigányokat és a nácikkal nem szimpatizáló keresztényeket internálták.  A faji elmélet kidolgozása nyomán, amely szerint a felsőbbrendű németek hivatottak arra, hogy a fokozatosan náci uralom alá kerülő területeken átvegyék a hatalmat, született meg a holokausztelmélet is (a szó jelentése teljesen égő áldozat), amelynek végrehajtói a fajilag alsóbbrendűnek tekintett népek, köztük elsősorban a zsidók és a romák megsemmisítését tűzték ki célul. 

Auschwitz ismert elnevezését hiába keressük. A település nevét jelző táblán a régi lengyel név, Oswiecim olvasható. A közlekedési csomópontnak számító városon kívüli területen üresen álló kaszárnyákat szemelték ki internálótábor céljára. A koncentrációs lágert (KL) 1940 áprilisában nyitották meg Rudolf Höss parancsnoksága alatt. A Gestapo, a náci Németország belső titkosrendőrsége júniusban irányította az első lengyel politikai foglyokból álló szállítmányt KL Auschwitzba. Kezdetben 20 épület állt az egykori kaszárnyákból. A 14 földszintes épületre a foglyokkal emeletet húzattak, és nyolc piros téglás „blokkal” bővítették a tábort. Ezekben a pincét és a padlásteret is kihasználva egyszerre 13-16 ezer embert tartottak fogva. Számuk 1942-ben emelkedett 20.000 fölé. A foglyok éheztek a sokszor romlott élelmiszerekből készült hús nélküli levesből és sovány vacsorából álló koszt miatt, miközben erejüket meghaladó 14 órai nehéz munkát végeztettek velük, s közben verték, ütötték őket, ami a gyors leromlásukhoz és pusztulásukhoz vezetett – hangzik el az ismertetőben. 

Heinrich Himmler 1941-ben jelölte ki Auschwitzot az európai zsidóság teljes kiirtásának helyszínéül.1942 első hónapjaitól tömegesen érkeztek a szállítmányok Felső-Sziléziától kezdve a szövetséges és a megszállás alatt tartott kelet-, közép- és nyugat-európai országokból. A foglyok számának növekedése szükségessé tette a terjeszkedést. 1941-ben az anyatábortól három kilométernyire levő Brzezinka nevű falu mellett kezdték meg egy második tábor, Auschwitz II. Birkenau építését, majd Monowicében a harmadikat, és 1944-ig újabb 40 altábort alakítottak ki ipari egységek mellett. Mindezekből a múzeummá átalakított első kettő látogatható. Bár a menekülő SS-katonák igyekeztek elpusztítani a tömeges kivégzések helyét, az I-es táborban helyreállították a krematórium kemencéit, a kivégzőfalat és a tábori sorakozó helyén álló, több fogoly kivégzésére használt akasztófát. 

A múzeumnak berendezett helyiségekből kirajzolódik a tábor élete. Az 1-es blokk (épület) első termében egy hamuval teli urna emlékeztet az áldozatokra. Nagyméretű táblán olvasható, hogy 1,3 millió embert deportáltak Auschwitzba, akik közül 1,1 millió zsidó volt, 140-150 ezer lengyel, 23 ezer roma, 15 ezer szovjet hadifogoly, 25 ezer más nemzetiségű. Az 1,1 millió zsidó közül egymilliónyian a gázkamrákban pusztultak el, a roma foglyokból 21 ezren, a 15 ezer hadifogoly többsége úgyszintén.

A 6-os blokkban látható, ahogy kezdetben három oldalról készítettek felvételt a foglyokról, 1943-tól tábori számukat a karjukra tetoválták, és a deportálás okát jelezve különböző színű csillagot kaptak a hideg ellen nem védő csíkos rabruhára. Az alatta levő fehérneműt csak hetek elteltével cserélték, mosni a foglyoknak nem volt lehetőségük, ami kedvezett a járványok, a tífusz, a rüh és más élősködők terjedésének. 

 A deportálás képei között a 4-es blokkban megdöbbentő sorozat látható a magyar zsidók érkezéséről, kiválogatásáról, a gázkamrák előtt állók rémült tekintetéről, a gyilkos gázt szállító teherautóról. A kb. 200 képet tartalmazó albumot egy kárpátaljai zsidó lány találta meg egy SS-barakk szekrényében a Dora-Mittelbau láger felszabadításakor. A fotókat 1944-ben az SS azonosítási szolgálatának két fényképésze készítette. 

A deportáltak eredetét bemutató térképről kiderül, hogy több mint kétezer kilométerről is szállítottak foglyokat lezárt tehervagonokban élelem és ivóvíz nélkül. Amikor az auschwitzi teherpályaudvaron, később a birkenaui szárnyvonal több mint egy kilométernyi hosszú peronján a vagonokat felnyitották, sokan közülük már halottak voltak. A rakodón az SS-tisztek és orvosok válogatták az érkezőket, akik közül a munkaképeseket a táborba, a foglyok 70-75 százalékát a gázkamrákba küldték.  

A múzeum 4-es számú termében a II-es birkenaui krematórium gázkamrájának modellje látható a föld alatti vetkőzőkbe terelt foglyokkal, akiknek azt mondták, hogy a fürdőbe mennek. A kétezer személy befogadására alkalmas 210 négyzetméter alapterületű helyiség zuhanyozórózsáiból azonban ciklon-B gázkristályok hulltak, amik percek alatt megölték az embereket. A holttestek szájából kitépték az aranyfogakat, leszedték róluk az ékszereket, gondosan levágták a hajukat, majd testüket a krematórium kemencéiben égették el. Ha sok volt a holttest, máglyára kerültek, hamujukat a közeli tóba, folyókba, a földekre szórták – hallgatjuk az ismert és mégis mindig megdöbbentő tényeket. A deportálások kezdetén használt kipufogógázt, a haláltáborokban a ciklon-B gázkristályok váltották fel, amit a Degesch cég gyártott tetemes haszonra téve szert.

Megfogalmazhatatlan érzéssel nézem a temérdek mennyiségű emberi hajat a 4-es blokk 5-ös termének tárlóiban. A Vörös Hadsereg a tábor felszabadításakor hétezer kg zsákokba csomagolt hajat talált, amit a tábor működése idején szitavászon készítésére használtak fel, amelyből egy bálát is kiállítottak.

Az 5-ös blokkban szívszorító látványt jelentenek a halálba küldött foglyok személyes tárgyai, a halomban álló címkés bőröndök, cipők, bögrék, evőeszközök stb. A 7-esben az elszállásolási körülményeket szemlélteti  a betonpadlóra szórt szalma, amin az első szállítmányok aludtak, később a szorosan egymás mellé tett szalmazsákok, amelyeken 40-50 személy helyett 200 is aludt, rongyos pokrócokkal takarózva. Mindezek még „előkelő” körülmények voltak ahhoz képest, ami Birkenauban várt a foglyokra. A barakkokat alapozás nélkül a foglyok által lecsapolt mocsaras területre építették. Bent a döngölt nedves földre felállított háromszintes deszkapriccseken húzták meg magukat a deportáltak, akik ki voltak téve a mocsaras hely, a férgek, patkányok terjesztette betegségeknek, s kevés reményük volt arra, hogy bekerülnek a fogolykórházba. Sokan az SS-orvosok kísérleti alanyaivá és áldozataivá váltak.

A 11-es épület volt a halálblokk. A mellette levő kivégzőfal ma is látható. Ezen a helyen lőtték agyon az elítélt, többségükben lengyel foglyokat, miután meztelenre vetkőztették őket. A halálblokkban működött a fogda, amelynek lakói a Katowicéből érkező statáriális bíróság ítéletére vártak.  Kifele jövet elhaladunk a sorakozóknak kijelölt térség mellett, ami a tömeges akasztások helyszíne volt, és ahol 1947-ben Rudlof Höss táborparancsnokon végrehajtották a halálos ítéletet. A visszaépített 1-es krematóriumban Nemes Jeles László Oscar-díjas filmjének élesen kattogó zaját hallom, ahogy átmegyünk a gázkamrán, és vezetőnk megmutatja a kemencéket, ahol naponta „csak” 350 testet tudtak elégetni. A cég nevét is ki lehet betűzni, amely később a négy nagy birkenaui krematóriumot felépítette. 

Birkenauban az ismert kép fogad a tábor főkapujával, amelyen a halálvonatok befutottak. A sínek melletti végeláthatatlanul hosszú peron két oldalán a 175 hektárnyi területen több mint 300 barakk állt. Ezek közül 45 téglából épült és 22 fabarakk maradt fenn. A többiből piros felkiáltójelekként csak a magas kémények maradtak. A sínek közötti, pusztulásnak indult talpfák helyenként olyanok, mint a foglyok sorvadt végtagjai a felszabadítás pillanatában. A rakodó végén romokban hever az SS-ek által menekülésükkor felrobbantott két krematórium, valamint az is, amelyet az 1944-es tábori lázadáskor a zsidó foglyok romboltak le. A romok között épült fel a fasizmus auschwitzi áldozatainak emlékműve, amelynek felirata magyarul is olvasható.  

Idegenvezetőnk láthatóan belefáradt a munkájába, ezért nehezen lehet meggyőzni, hogy a még álló barakkok egyikét és a tábori mellékhelyiségeket bemutassa, majd gyorsan elköszön. A tűző melegben szótlanul botladozunk ki a parkolóhelyig az emberi aljasság mértékén gondolkozva. De valahogy más emberként is, aki szeretné hinni, hogy ilyen borzalom többé nem fordulhat elő, miközben tudja az ellenkezőjét, hiszen a II. világháború után, ha nem is gázkamrákkal, de a fogva tartás körülményei miatt a szovjet lágerek is a halál előszobái voltak. Az 1970-es években a kambodzsai rezsim ölte halomra vélt vagy valós ellenségeit. És hány hasonló seb van még a földgolyó testén, ahol az ember embertársának farkasává vált és válik ma is! 

Az auschwitzi láger felszabadításának napján a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete a világhálón hozta nyilvánosságra a náci anyatábor nyolc és fél ezer őrének személyes adatait, fényképeit, akik közül néhányan még élnek.