Ata 70

Nehéz lenne egy interjúban összefoglalni, átfogni azt az életpályát, amelyet dr. Kelemen Atilla állatorvosként, kinológusként, fogathajtóként és nem utolsósorban politikusként bejárt. A teljesség igénye nélkül Atával 70. születésnapja alkalmából beszélgettünk. 

– Nyilvános felszólalásaidban többször is említetted, hogy az egyetemi évek után körzeti állatorvosként következett az élet igazi iskolája, ahol megismerted az egyszerű emberek lelkületét, a munka dandárját és minden olyan furfangot, amely egy életre szóló tapasztalatot tett a képletes batyuba. Nemrég arról értesültem, hogy a szakmai pályát megkoronázza az, hogy a 70. születésnapod alkalmával a Romániai Állatorvosok Szövetsége szakmai elismeréssel is jutalmaz. 

– Valóban, körzeti állatorvosként kijártam az élet iskoláját. A tudományos munkásságban is igen korán elmélyültem, s végül ezt a több évtizede tartó munkát díjazza a szakmai szervezetek egyike. 1971-ben, 23 évesen elvégeztem az állatorvosi egyetemet, majd körzeti állatorvosként kezdtem karrierem, és eljutottam az akadémiai tagságig. Tudományos munkásságom nemcsak az állatorvosi pályámhoz kötődött, hanem a biológia, az etológia, az ornitológia és a kinológia területére is kiterjedt. Mi több, a doktorátusi dolgozatomat a lipicai ló alkalmassága a fogathajtó sportra témakörben írtam. Miután két éve abbahagytam az aktív politizálást, tagja lettem a One Health Initiative romániai csapatának. A One Health mozgalom 2008 óta létezik. Támogatói olyan környezetvédelmi, humánökológiai, mezőgazdasági, állategészségügyi, élelmiszerbiztonsági, járvány- és klímaváltozást megelőző megoldásokat keresnek, amelyekkel korszakunk nagy kihívásaira válaszolnak. A kezdeményezés az Amerikai Egyesült Államokból indult el, ma már világszerte több mint 850 prominens kutató, orvos, állatorvos és az említett további területeken dolgozó tudós állt mellé. A romániai csoportot Nicolae Manolescu professzor vezeti. Legutóbb a kijevi NATO-konferenciára készítettünk egy jelentést. 

Persze az életemet nem úgy kell elképzelni, hogy ülök a házban és írom a szakdolgozatokat, hanem továbbra is aktívan vezetem a hazai lovasszövetséget, amelynek alelnöke vagyok, ugyanakkor a fogathajtó szakbizottság elnökeként szervezem a hazai versenyeket. Az idén két háromcsillagos nemzetközi versenyt és négyfordulós országos bajnokságot tartunk. Emellett pedig hazai és a nemzetközi versenyeken bíráskodom. 

– 2016-ig parlamenti képviselőként, ugyanakkor sokáig az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnökeként az erdélyi magyar közélet központjában voltál. A legutóbbi parlamenti választásokat követően visszavonultál a politikai életből. Nem hiányzik ez az aktív életmód? 

– Az elmúlt 21 évem kötődött a politikához, ezért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik... De nem feltétlenül a nagypolitikáról van szó. Romániai magyar közéleti személyiségként fontosnak tartottam, hogy tevékenységem során olyan lehetőségeket biztosítsunk társaimmal együtt, amelyek a romániai magyarság létét, megmaradását biztosítsák. Megszoktam, hogy ezekben a kérdésekben sokáig meghatározó szerepem volt országos szinten és Maros megyében is a szervezet elnökeként. Ha erre gondolok, ma furcsa hiányérzetet kelt bennem. Elsősorban arra törekedtem, hogy a szakpolitikát erősítsem. Nemrég beköttettem azt a 204 törvénytervezetet, amelyet egyénileg vagy legtöbbször társszerzőként dolgoztam ki és terjesztettem, terjesztettünk elő a parlamentben. Ezek között van jó néhány, amellyel kimondottan az RMDSZ-programot támasztottuk alá, s amelyek célirányosan a magyar közösség érdekeit, érvényesülési lehetőségeit szolgálták. A legtöbb azonban kimondottan a mezőgazdaságra, az erdőgazdálkodásra és az állategészségügyre vonatkozik. Elismerem, hogy parlamenti munkám során voltak sikertelenségek is, mert nem tudtunk minden tervezetet elfogadtatni politikai partnereinkkel. És volt néhány fájdalmas ügy is, de politikai tevékenységemet illetően a mérleg nyelve a pozitív irányba billent el. 

– Többször beszélgettünk arról, hogy a lehetőségekhez mérten Románia gazdasága, mezőgazdasága jóval fejlettebb kellene legyen, és ez nem azon múlott, hogy nehezen születtek meg a mezőgazdaságra vonatkozó törvények, hanem a kérdés komplexebb, és az utóbbi években sem változott a helyzet. 

– El kell végre ismerni, hogy Románia még mindig agrárkötődésű ország. Valamikor Európa éléskamrája volt. A mi szempontunkból is fontos tudni, hogy a magyarok által lakott vidékek lakossága is fokozottan kötődik a mezőgazdasághoz teljes körű foglalatosságként vagy részben (van az érintettnek valamilyen szakmája, munkahelye, de otthon a háztáji gazdaságban is dolgozik). És nem szabad megfeledkeznünk azokról sem, akik nem ezen a szakterületen dolgoznak, de kiszolgálják az agrárszakmát. Még mindig rengeteg a lehetőség, de úgy érzem, hogy nem sokat tettünk azért, hogy ezeket kihasználjuk. Nem tanultuk meg, hogy az Európai Unió által megfogalmazott és Románia által is fölvállalt szabályokat, törvényeket nem lehet hozzávetőlegesen elfogadni, alkalmazni és tiszteletben tartani. El lehet ugyan mondani, hogy nehéz az európai pénzügyi támogatásokat lehívni, mert határozottan bizonyos szakmai kritériumokhoz kötik, de ha nincs meg az a kultúra, hogy ezeket a feltételeket tiszteletben tartsuk, nem lehetnek elvárásaink sem. S hogy aktuális témát említsek: hagyományosan Szent György napján kezdődik a legeltetés, amikor „összefejték” a juhokat. Ez az időszak december 6-ig, Szent Miklós napjáig, vagy az első maradandó hó lehullásáig tart. Ennek megvan a maga biológiai, ökológiai vetülete is. Ma ezt nem tartják be. Törvény szabályozza, ennek ellenére a fagyott legelőre kihajtják a juhokat. Harminc évnek kellett eltelnie, ameddig Romániában  visszatértek a magángazdálkodásra, de még mindig él a fejekben a közelmúltból örökölt gondolkodásmód. Ilyen körülmények között az jelenti a nagy kihívást az agrárszakmában, hogy miként találjuk meg azokat a módszereket, amelyekkel a XXI. századba át lehet menteni a hagyományos gazdálkodást, és miként alkalmazzuk az új technológiákat. Az utóbbit sem „hozzá-

vetőlegesen” kell bevetni, mert vannak olyan szigorú előírások, megalapozott tudományos módszerek, amelyeket be kell tartani azért, hogy eredményes legyen a mezőgazdálkodás. Kevés kivétellel ugyan, de ezektől eltekintve távol állunk a fejlettebb országok mezőgazdaságától. 

– Mi volt agrárpolitikusként a legnagyobb kudarc?

– Talán az, hogy nem sikerült rávenni a döntéshozó kollégákat, hogy Romániában mezőgazdasági politikáról kell beszélni, mert a különböző térségek földrajzi adottsága miatt, például Belső-Erdélyben nem lehet ugyanúgy gazdálkodni, mint a Bánságban, a bihari alföldön vagy akár a Nagy-Román-alföldön, s az utóbbi helyen bevett módszerek nem alkalmazhatók északkeleten, Bukovinában. Rugalmas, a helyi adottságokhoz igazított programokat kellene kidolgozni. Országos szinten olyan mezőgazdasági programokat kezdeményeznek, amelyek úgy találnak egyes településekre, mint egy kényelmes cipő, máshol azonban szűkek, alkalmazhatatlanok. Jelenleg is a mezőgazdasági miniszter szaktanácsadó testületének tagja vagyok. Sokszor felhívom a tárcavezető figyelmét az említett különbségekre, de nem mindig járok sikerrel. Ugyanezt éreztem a parlament mezőgazdasági bizottságában is, ahol sokáig  elnök, illetve alelnök voltam. A bizottsági vitákon általában elfogadták javaslataimat. Román kollégáim mondták, hogy „dacă Oto  zice că e bun aşa, hai să votăm pentru că de obicei ştie ce spune”. (Ha Ata azt mondja, hogy ez így jó, akkor megszavazzuk, mert tudja, mit beszél.) De nem minden esetben ez a hozzáállás volt jellemző a mezőgazdasági szakbizottságban. Sajnos a parlamentbe nem a szakma legjobbjai jutottak be. A viták során több esetben nem a gyakorlati és az elméleti szaktudás érvényesült. És ennek a mai helyzet az eredménye. 

– Minden ember életében vannak bizonyos behatárolható szakaszok. Ha visszatekintünk a 70 évre, melyik volt a legjobb? 

– Nem tudok választani. Mindig egyfajta reneszánsz eszmény élt bennem. Azt tartottam fontosnak, hogy legyenek rendben a gondolataim, és legyen rend a gondolataim között. Fontos volt, hogy fizikailag, szellemileg legyen megfelelő erőnlétem ahhoz, hogy kamatoztassam adottságaimat. Ez vezérelt minden életszakaszomban. Nem akartam más lenni, mint erdélyi magyar, még akkor sem, ha ez olyan kisebbségi sorsot jelentett, amely talán nehezebb volt, mintha máshol éltem voltam. Szüleim neveltetésének köszönhetően már fiatalkoromtól tudtam, hogy mivel jár ez a lét. Mindig arra törekedtem, hogy gyarapítsam az általános műveltségem és hogy sokoldalú legyek. Amellett azt is tudtam, hogy nem szabad sok mindenben csak „hozzávetőlegesen” jónak lenni, hanem törekedni kell arra, hogy bizonyos szakterületen nagyon jó legyek. Azt is világossá tették szüleim, hogy segítenem kell magam abban, hogy ezt a célt elérjem, ugyanakkor a környezetem tudomására is kell hoznom mindezt. Az sem mindegy, hogy az élet során ki miből építkezik. Aki a Hortobágyon él, annak a napon sült tehéntrágyából is házat kell készítenie, mert nem mindenkinek adatik meg, hogy gránittömbökből várat építsen magának. Fontos, hogy a ház vagy a vár szilárd alapokon álljon. És az is, hogy az építkezés során olyan feladatokat oldjunk meg, amelyekkel kiteljesedhetünk emberként, a családban, a nemzetiség tagjaként vagy akár nemzeti szinten. Erre törekedtem. Minden életszakasznak megvan a maga szépsége, és minden korban meg kell legyen az alázat ahhoz, hogy úgy éld meg azt az időszakot, ahogyan megadatott. Mondjuk, egy 70 éves ne viselkedjen 20 évesként, mert ez pótcselekvés, visszatetsző lehet mások számára. Az embernek tudnia kell saját méltóságában megélni életkorát, és képes kell legyen hozzáadni azt a többletet, ami azt az időszakot pozitívvá, széppé teszi.  

– Ha külső szemlélőként néznél önmagadra, akkor kire lennél a legbüszkébb: az állatorvosra, a politikusra, a kutyaszakértőre, a fogathajtóra?

– Kezdjem a politikussal. Tudatosan vállaltam fel az erdélyi magyar értelmiségi szerepet, s azon igyekeztem, hogy a körülményekhez képest megfelelő legyek, ne csak úgy balkézről politizáljak, hanem teljes erőbedobással végezzem el a rám rótt munkát. Ez annak is az eredménye, hogy a szüleim nagyon sok tudományos munkát közöltek, és fiatalon megtanítottak arra, hogyan kell pontosan, szakszerűen dolgozni. Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám megtanított arra, hogy miként vezessem fel a szakirodalmat cédulákra. Volt egy hosszú dobozom tele ilyen kartotékokkal, ahova minden szakterületen lejegyeztem az adatokat. Tizenhat évesen jelent meg az első tudományos dolgozatom ornitológiából, majd a kinológiában is elmélyültem, és mindkét területen könyvet írtam. 1969-ben húsz társammal együtt újjáalakítottuk a Romániai Ebtenyésztők Egyesületét.  Később nemzetközi bíró lettem. Én ismertettem el nemzetközi szinten a három hazai román pásztorkutya fajtát. A mioritic nevet is én adtam. A Szeben környéki juhászok a hosszú fehér szőrű kutyát báráknak hívták, ezzel a névvel kerültünk a nemzetközi szakbizottság elé, azonban mivel Szerbiában már volt egy bárák kopó, elutasították a  nevet. Ezt követően jött az ötlet, hogy nevezzük el a kutyát az ismert román ballada nyomán. Létezett még a kárpáti fajta pásztorkutya, amelyet ismertek a két világháború között. Ezért szorgalmaztam, hogy őrizzük meg az eredeti leírásban található nevet. Ezt elfogadták. S mivel volt még egy, a kárpátitól eltérő, vastagabb csontozatú kutya, a fajtaleírást követően élőhelyéről  javaslatomra bukovinai pásztorkutyaként írták be a nemzetközi fajtajegyzékbe. Ez volt kinológusként a kiemelkedő szakmai sikerem. Kiemelem az 1971 és 1986 közötti időszakot. Körzeti állatorvosként lovas kocsival jártam a falvakat. A hivatalos járgánytól eljutottunk a fogathajtó bajnokságok szervezéséig. 1983-ban nemzetközi fogathajtó bírói képesítést szereztem Magyar-

országon. Több kollégával és baráttal együtt elindítottuk a fogathajtó sportot Romániában. Az első hivatalos versenyt 1986-ban Tófalván szerveztük. Innen kiindulva fokozatosan felépítettük a fogathajtó sportot az országban. Büszke vagyok arra, hogy annak ellenére, hogy az 1986-os induláskor a romániai fogathajtás még nem volt a sportág nemzetközi térképén, az évek során eljutottunk oda, hogy az elmúlt öt világbajnokságban az első tíz nemzet között vagyunk. Sőt, a három évvel ezelőtti világbajnokságon harminchét részt vevő nemzetből az ötödikek lettünk, ami komoly eredményt jelent az olyan évszázados fogathajtó hagyományokkal rendelkező országokhoz viszonyítva, mint Anglia, Hollandia, Németország, és folytathatnám a felsorolást. Díjugratásban még távol állunk a sikerektől, hiszen legutóbb Románia az 1936-os olimpián szerzett érmet ebben a sportágban. Erre nem vagyok büszke, de a többire igen.  

– Melyik (szerep)körben érezted magad a legjobban? 

– Barátaim többször kérdezték tőlem, hogy „te Ata, mit szeretsz a legjobban: a kutyákat, a lovakat, a vadászatot vagy a nőket?” Erre mindig azt válaszoltam, hogy úgy szeretek vadászni menni, hogy két gyönyörű ló húzza a szánkót, egy falka szép kutya kísérjen, és egy jó nő üljön mellettem a bunda alatt. Valamikor ez így volt... De ha valaki megismétli a kérdést, most is ezt mondom... mindezeket így vállalnám.