Árul(kod)ó
2018-07-10 14:47:27
- Nagy Székely Ildikó
Szürke kalapjában, virágmintás háziruhájában mintha csak átutazóban lett volna az idősíkok között.
Szürke kalapjában, virágmintás háziruhájában mintha csak átutazóban lett volna az idősíkok között. Vékony csuklóján mindig ott feszült az ezüst gyöngyös karkötő, kezében narancssárga ülőpárnát szorongatott. Pár lépés választotta csak el a pirosra festett padoktól, de nem sietett helyet foglalni. A sétány közepén állva figyelte, melyik irányból érkezik beszélgetőtárs. Aki nem ért rá, inkább messziről elkerülte, őt ugyanis különösen rossz érzés volt megbántani. Sokan emlékeztek még a túrós gombóc illatára, amellyel főként a kisgyermekes családokhoz kopogtatott be váratlanul, és azt sem felejtette el senki, hányszor vállalta át az apróbb családtag felügyeletét a délutáni váltásban dolgozó vagy este színházba kívánkozó szülőktől. Amikor arra kértem, osszon meg velem valamit az életéből, gondolkozás nélkül mesélni kezdett.
– Gyermekkorunkban olyanok voltunk a nővéremmel, mint tűz és víz. Engem sokáig csak a fiús dolgok érdekeltek, futballoztam, fára másztam, este legtöbbször szakadt ruhával, sáros, poros cipővel érkeztem haza. A nővérem viszont vigyázott az öltözetére, sosem futkározott, labdázott a szomszéd gyerekekkel, inkább csendben babázott vagy kézimunkázott. Olyan volt, mint egy lassított film, ugrattuk is sokszor emiatt a többiekkel. Én a hosszú copfját is szívesen ráncigáltam, belekapaszkodtam, úgy próbáltam végigvonszolni az udvaron. Persze, mindig beárult édesanyánknak, aki végtelenül szigorú asszony volt. Kaptam is tőle annyi verést, büntetést, hogy két életre is elég lenne. Térdepeltem kukoricaszemeken, ücsörögtem sötét pincében, de a legközelebbi adandó alkalommal úgyis megint elláttam a nővérem baját, és kezdődött elölről az egész cirkusz. Panaszkodni csak édesapámnak lehetett. Neki én voltam a kedvenc, ezt biztosan tudtam, bár sohasem árulta el. Titkos szövetségesek voltunk mi ketten. Ha egy csínytevés miatt nem kaphattam vacsorát, villanyoltás után mindig odacsempészte az ágyamhoz a részemet. Bármit meg tudtam vele beszélni. Egyszer azt is elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék táncórákra járni, azután hetekig próbálta rávenni anyámat, hogy engedjen.
– Sikerült meggyőznie?
– Anyám úgy döntött, tánc helyett a zongora való nekem, attól majd fegyelmezettebb leszek. Be is íratott egy tanárnőhöz, aki, ha elrontottam a darabot, ráütött az ujjaimra. Három évig jártam hozzá, minden együtt töltött percet utáltam. A klasszikus zene iránti vonzódásom mégis akkoriban kezdődött, csak akkor még nem voltam ennek tudatában.
– A nővére is járt zongorázni?
– Nem, őt megkímélték attól az „élménytől”. Elég beteges volt, úgyhogy kimondottan olyan tevékenységeket szánt neki anyánk, ami sem fizikailag, sem lelkileg nem erőltette meg túlságosan. Festegethetett, olvasgathatott egész nap. A könyveket egyébként én is nagyon szerettem, és amikor párválasztásra került sor, fontos volt nekem, hogy a jövendőbelim olvasott ember legyen. Sok udvarlóm volt, mert szép voltam és csinos, de végül egy nálam tíz évvel idősebb mérnökre esett a választásom. Rajongott a szépirodalomért, a művészetekért, gyűjtötte a világirodalmi ritkaságokat és a festményeket. Bizonyára ez fogott meg benne. Az csak később derült ki, hogy a vodkásüveg a műalkotásoknál is nagyobb katarzist jelent számára. Mire ez világossá vált számomra, már túl voltunk pár viharos éjszakán. Nem részletezem, de a válás után úgy éreztem magam, mint aki börtönből szabadul. Két fiunk született, ők természetesen velem maradtak. Szerencsére a közös lakásunkból sem kellett kiköltöznünk, a férjem ugyanis az éppen aktuális barátnőjénél telepedett le, és ott is maradt.
– Jött aztán új szerelem?
– Amíg a gyermekek kicsik voltak, eszembe sem jutott ismerkedni. Később viszont került valaki. Buszsofőr volt, és én éppen azzal a járattal indultam reggelente munkába, amelyre ő volt beosztva. Mindig az első ülésen foglaltam helyet, így szép lassan felfigyelt rám, és beszélgetni kezdtünk. Nagyon kedves, szívélyes ember volt, de valahogy nem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Hiányzott az a bizonyos szikra. Két év barátkozás után búcsút is vettem tőle.
– A nővérével felnőttként tartották a kapcsolatot?
– Ő később alapított családot, mint én, azután sokáig nem érintkeztünk. Pár éve a férjétől tudtam meg, hogy súlyos beteg. Még aznap elmentem hozzá. Megijedtem, amikor megláttam. Olyan sovány volt, mint kislány korában, az arcán azonban valami furcsa idegenség tükröződött. Ültem az ágya mellett, és vártam, hogy megismerjen. De ő csak nézett maga elé, és simogatta az ujjaival az ágy támláját. Egyszer aztán mégis felém fordította az arcát, és elmosolyodott. Motyogott is valamit, hogy mit, azt csak többszöri ismétlésre értettem meg: ne félj, nem mon-dalak meg. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor mindent megbocsátottam neki. Azután naponta felmentem hozzá, bevásároltam, megetettem, tisztába tettem. Hetente kétszer takarítottam is. Érdekes, de megéreztem, amikor közeledett az elválás, és legutolsó napjaiban el sem mozdultam az ágya mellől. A sógorom, szegény, olyan lett a lakásban, mint egy mozgó bútordarab, szinte tudomást sem vettem róla. Emiatt egyszer elnézést is kértem tőle, de azt mondta, nyugodjak meg, ez a mi egymásra találásunk ideje, amit még neki sem szabad megzavarnia. A nővérem halála után eléggé összeroskadtam. Sokáig lelkiismeret-furdalás gyötört az egykori csínytevések miatt, úgy éreztem, mindenért én voltam a hibás. Végül persze lecsendesedtek bennem az indulatok. De azért továbbra sem szeretek egyedül maradni a gondolataimmal. A fiaim minden hétvégén meglátogatnak, hétfőtől péntekig pedig eltelik valahogy. Finomakat főzök magamnak, ha szép idő van, sétálgatok, és lesem a barátnőket. A társaságukból merítek erőt a holnapokhoz.
