2019. szeptember 15., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Emléktábla Csiha Kálmán születésének 90. évfordulóján

Ez évben, e hónapban töltötte volna 90. életévét d. dr. Csiha Kálmán, Erdély 44. református püspöke, a vásárhelyi Kistemplom áldott emlékű Kálmán bácsija. A 2007-ben elhunyt lelkipásztorra, íróra, püspökre, majd – nyugdíjasként – a magyarság vándorprédikátorára emlékezve családja, utódai emléktáblát helyeztek el az Érsemjén melletti Barantó nevű határrészben fekvő kúria falán: ebben a gyönyörű, 1920-as években épített udvarházban született 1929. szeptember 17-én Csiha Kálmán marjalaki Csiha Sándor és horogszegi Szilágyi Erzsébet második – középső – gyermekeként. Érsemjén központi parkjában a marosvásárhelyi Hunyadi László képzőművész által készített szobor őrzi emlékét, az idei semjéni falunapok keretében pedig az emléktábla-leleplező ünnepségre is sor került: a leszármazottak, a rokonok és barátok mellett szépszámú közönség tette tiszteletét a család által visszaszerzett barantói birtokon, ahol Csiha Kálmán leánya, Csiha-Nagy Emese marosvásárhelyi hárfaművész leplezte le az épület bal oldali szárnyán elhelyezett címeres emkéktáblát, Makkai István – ugyancsak marosvásárhelyi – képzőművész alkotását. A résztvevők közül sorrendben elsőként Balazsi József érsemjéni polgármester mondott beszédet, aki személyes emlékeinek felidézése mellett megemlítette: Kazinczy Ferenc és Fráter Lóránd után Csiha Kálmánnal a település harmadszor is befolyásolhatta a történelem folyását. Cseke Attila Bihar megyei szenátor Csiha Kálmán társadalomformáló szerepe mellett a vele való első találkozásának emlékét idézte fel. Mint mondta, arra már nem emlékszik, hogy pontosan miről beszéltek, de az a kisugárzás és emberség, amely a püspököt jellemezte, oly nagy hatással volt rá, hogy mindmáig érzi a jelenlétét. Csiha Kálmán életéről, életművéről és ezeknek jelentőségéről Ősz Előd, a püspök egykori munkatársa szólt. Az emléktáblát Csáki Márta érsemjéni református lelkész áldotta és Nagy János római katolikus plébános szentelte meg. A táblaavatást követően a résztvevők megkoszorúzták Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd és Csiha Kálmán érsemjéni szobrát, az ünnepség szeretetvendégséggel ért véget. Ősz Elődnek a táblaavatáson elmondott méltatóbeszédét az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük. 


Családunk az 1980-as években Gyergyószentmiklóson élt. Szüleim hivataluknál fogva nem járhattak templomba, immár nyugalmazott pedagógus nagyanyám ezt megtehette, és heti rendszerességgel meg is tette. Ő jelentette az élő kapcsot az egyház és a család között, értelme nyíltával ő vitte először alkalmanként, majd rendszeresen templomba az unokáját is. A családban – a körülmények ellenére is – beszédtéma volt az Ige, egyház, istentisztelet, gyülekezeti élet. És ilyenkor nagyon gyakran elhangzott a bűvös mondat: ezt Csiha így csinálta, erről a textusról Csiha ezt mondta. Nagyanyám ugyanis aktív pedagógus korában nem járhatott faluja templomába, ezért rokonlátogatás ürügyén minden vasárnap reggel Marosvásárhelyre utazott, ahol a rokonok felkeresése előtt a Gecse utcai templom padjaiba ült be Igét hallgatni.

Így érthető volt a családi üdvrivalgás, amikor 1990 tavaszán Csiha Kálmán lett Erdély püspöke. Aztán rá egy évre láttam élőben Küküllőváron, a tatárjárás 750. évfordulóján. És rájöttem, hogy tényleg óriás. Óriás maradt akkor is, amikor 15 éves koromban először kezet foghattam vele, majd először beszélgettünk, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és megengedte, hogy Kálmán bácsinak szólítsam. Azon kevesek közé tartozik, akik akkor sem lettek kisebbek a szememben, amikor jobban megismertem őket. Sőt, egyre nagyobbá nőtt. Csiha Kálmán nem azért nagy, mert püspök volt, hanem – hiszem – azért választották püspökké, mert anélkül is óriás volt.

És ennek a szellemi óriásnak az élete ebben a homokos talajú érmelléki tájban gyökerezik. Szolgálatának nagy részét Erdélyben, a Gógánváralja–Marosvásárhely–Kolozsvár háromszögben töltötte. Ebben a dimbes-dombos, völgyekkel barázdált, különös lelkületű világban lett ő lelkipásztor és püspök. Úgy vált ízig-vérig erdélyivé, hogy mindvégig megmaradt alföldinek. És mi Kolozsvárról azért jöttük Érsemjénbe, hogy megköszönjük a szülőföldnek mindazt, ami naggyá tette Csiha Kálmánt!

Csiha Kálmán drága örökséget kapott. A marjalaki Csihák és a horogszegi Szilágyiak országos és helyi történelmet formáló szerepe biztos hátteret adott ahhoz, hogy koldusszegényen, börtönlakóként is nemesként éljen. Ez a nemesség nem vagyonfüggő: benne van a lehajló, gondoskodó szeretet, a rábízottakért vállalt felelősség. Ez azt is jelenti, hogy a tekintetes úr gimnazista fia virraszt a valahonnan az udvarba vetődött írástudatlan cselédasszony halálos ágyánál, és utolsó perceiben felolvassa neki az énekeskönyv hátsó lapjairól a haldokló imáját. A tekintetes urat marjalaki Csiha Sándornak, a fiát Kálmánnak hívták.

Olyan sokszor hallottam tőle igehirdetésben a keresztyén család mintáját: egyenes gerincű, gyermekeiért dolgozó édesapa, gyermekeit imádkozni tanító édesanya. Csak később jöttem rá, hogy saját szüleiről beszél: az édesapa az intellektus, a vetésforgókon gondolkodó kiváló birtokigazgató, és az édesanya a család lelke, szíve, melegsége.

Talán ennek az örökségnek köszönhetően lehetett ő úgy határozott, kemény kezű egyházi vezető, hogy sohasem volt goromba, hanem mindenkihez szeretettel tudott viszonyulni, volt ereje mindenkit meghallgatni.

És benne van ebben a drága örökségben az érendrédi nagyszülői hajlék, a keresztnevet átörökítő horogszegi Szilágyi Kálmán nagyapa templomos hite, bölcsessége, Istene és közössége iránti szeretete, aki a kor liberálisan református világából jövő vejét templomjáróból igehallgatóvá neveli.

És benne van örökségként a szenvedés is. Az említett Szilágyi Kálmán felesége, Miklóssy Teréz ősei között ott volt Bátorkeszi István gályarabságot szenvedett lelkipásztor is. A börtön mélyén Csiha Kálmánnak sokat jelentett, hogy valaki a felmenői közül az övénél talán nehezebb politikai fogságot is túlélt.

És vannak arcok: a kedves érmihályfalvi tanító néni, Sass Kálmán tudós lelkipásztor, aki az első igemagvakat ülteti a szívébe, és kimondatlanul is példaképe marad szenvedésben és szolgálatban egyaránt. Ott van Márton Ferenc érendrédi lelkipásztor, akinél konfirmált.

Aztán ott vannak a távolabbi iskolák: Csiha Kálmán a gimnázium nyolc osztályát négy egyházkerületben végezte: akkor Sárospatak a tiszáninneni, Debrecen a tiszántúli, Zilah az erdélyi, Várad pedig az 1945 után ismét kényszerűségből létrehozott királyhágómelléki kerület része volt. Négy intézmény, négy hagyomány, négy lelkület, négy világ. Saját bevallása szerint ezek közül Zilah volt meghatározó, de Váradon is ott volt a fiatal Szebeni István, aki először beszélt neki a kolozsvári teológiáról.

És voltak tanárok, akik megszerettették az ifjú Csiha Kálmánnal nemcsak a magyar történelmet és irodalmat, hanem a reáliákat, a matematikát és a fizikát is: amikor igehirdetéseiben történelmi eseményeket elevenített fel, klasszikus és hazai költőket idézett, vagy éppen a mechanika szabályaira emlékeztetett, éreztük, hogy nemcsak lelkes prédikátor, hanem széles körű műveltséggel felvértezett értelmiségi szól hozzánk.

Közben pedig volt egy háború. A lélekcserélő időknek sajátosságuk, hogy ilyenkor a gyerekek nemcsak megnőnek, hanem nagyon hamar, talán túl korán felnőnek. Így történt Csiha Kálmánnal is. És olyan nagy dolog, hogy volt egy Barantó, volt egy bölcs, szelíd édesapa, aki nem engedte, hogy fiát félrevezessék a hazug, magukat világmegváltónak hirdető szellemi és politikai irányzatok. Mert ebben a házban 1940 szeptembere után is románul beszéltek a román béresekkel, megsiratták az elhurcolt zsidókat, és tudtak imádkozni az ellenségeikért is.

Élete első, igazán nagy útja nem kirándulás volt, hanem menekülés a front elől, Barantótól a Balaton-felvidékig és vissza, bombarepeszek és kisikló vonatok között túlélni és megmaradni.

És nem tölti be 20. évét akkor, amikor a szüleinek végleg el kell hagyniuk ezt a házat. Édesanyja soha nem térhetett ide vissza, de édesapja sem érte meg, hogy tulajdonosként vegye birtokba a Barantót. Ezek az élmények érlelték Csiha Kálmánt lelkipásztorrá, és tették óriássá ebben a szolgálatban.

Mert ő mindvégig töretlenül igehirdető maradt: teológai hallgatóként, aradi lelkipásztorként, börtöncellák foglyaként, Gógánváralja és Marosvásárhely gyülekezeti elöljárójaként, Erdély püspökeként, nyugdíjasként egyaránt fő feladatának tartotta Isten szavának hirdetését. Ez volt az ő éltető és életet továbbadó közege.

Tegnap egy kedves szolgatársammal beszélgettem. Ő is a hozzám hasonló csihai bűvkörben nőtt fel, ugyanis nagyapja Kálmán bácsi gyülekezetében volt presbiter, teológushallgatóként is gyakran hallgattuk őt. Afelett sajnálkoztunk, hogy nagyon sok vezető a rá nehezedő terhek súlya alatt megbetegszik, mások pedig önmagukból kivetkőzve cinikussá és fölényessé válnak. És éppen a mai esemény kapcsán jutott eszünkbe, hogy Kálmán bácsi más volt. Azon tanakodtunk, hogy mi lehetett az ő titka. És akkor eszembe jutott, hogy elsőéves teológiai hallgatóként mit kötött a lelkünkre: ne csak szemelvényeket és bibliai kommentárokat olvassatok, hanem olvassátok a Szentírást, és egyszer csak szíven üt. Arról prédikáljatok, ami szíven ütött. Ezzel hiteles lesz az igehirdetésetek, és magatokra is vigyáztok.

Ő nemcsak igehirdető, hanem igehallgató is volt. Talán a Szentírás fölé hajlás óvta meg őt a kiborulástól és a felfuvalkodottságtól. Ő Jézus közelében élt. Olyan gyakran hallottam tőle a következő mondatot: Közöttünk jár Jézus. És ezt olyan átéléssel mondta, hogy már-már kapkodtuk a fejünket, hogy melyik templomi padsor mellett tűnik fel az Úr Krisztus. Ez volt az ő nagy titka, amelyet örökségként kapott erről a tájról, és tovább akart adni ország- és világszerte azoknak, akinek fontos Isten országa.

Azok, akik ismertük, mind kaptunk tőle valamit, sokan rengeteget. Én élet- és hivatásmentő szavakat, és írásaiból kapok nap mint nap.

Ma, amikor 90. születésnapjára emlékezünk, talán van bennünk egy kis ború is. Jó lenne tortát vágni és őt köszönteni. Az élet és halál Ura azonban rendelkezett. Így táblaállítással hajtunk fejet élete és munkássága előtt, mondván, hogy emléke legyen áldott.


Csiha-Nagy Emese leleplezi az emléktáblát