Holnap lesz kereken nyolcvan éve annak, hogy véget ért a világtörténelem legvéresebb, legértelmetlenebb és mégis döntő jelentőségű, leghosszabb ideig tartó, folyamatos csatája: 1943. február másodikán Friedrich Paulus tábornagy, a 6. német hadsereg parancsnoka, frissen kinevezett marsall megadta magát Sztálingrád romjai között a Vörös Hadseregnek, és ezzel a lépésével 91.000 katonájának (hadereje töredékének) életét mentette meg. A szovjet Uránusz, majd Kis Uránusz tervek szerint megvalósuló ellentámadást és a város körülzárását követően már nyilvánvalóan értelmetlen, Sztálingrád feladását mégis megtiltó, presztízskérdésből fakadó hitleri parancsot Paulus és katonái mindaddig nem tagadták meg, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy ez a pusztulásukhoz vezet. A marsall az utolsó pillanatban adta meg magát, a német legfelső hadvezetésnek a saját katonái értelmetlen halála elleni tiltakozásul.
A sztálingrádit a világ legnagyobb folyamatos csatájának nevezik, és nem véletlenül. Ami ott történt, annyira elborzasztó, hogy a kortársak közül is kevesen hitték el. A 199 napig tartó, egy percig sem lankadó, folyamatos közelharcba torkolló ütközet 1942. augusztus 21-én a város ostromával indult. Sztálingrád ugyan iparváros volt, stratégiai jelentősége elsősorban mégis abban állt, hogy elfoglalásával biztosítani lehetett volna a kaukázusi olajmezőket megszerezni kívánó (ez volt a fő cél) német csapatok bal szárnyát.
Jelentős volt, de nem annyira, hogy a világ legnagyobb csatájának, a háborús borzalmak alfájának és ómegájának a színterévé váljon. A neve tette azzá. Hitler presztízskérdést csinált abból, hogy megszerezze. Sztálin presztízskérdést csinált abból, hogy visszavegye. A két brutális diktatúra legfőbb összecsapásának helyszínén egyik rezsim sem nézte, hogy kit és mennyit áldoz fel, a katona ágyútölteléknek, a civil lakosság mellékes veszteségnek számított. A tengelyhatalmak 850.000 főnyi katonát és önkéntest vezényeltek a helyszínre, ebben benne voltak a városnak a szovjetek által történő körbekerítésének megakadályozását parancsba kapó magyar és román hadseregek is. Hitler csak Sztálingrádra összpontosított, döntésének magyar vonatkozásait ismerjük: a Don-kanyarban a szovjet bekerítő gyűrű ellen harcoló, 200 kilométernyi folyópartot védő 2. magyar hadsereg tragédiája régóta a köztudat részét képezi. Vezetőik, a hasonló feladatokkal megbízott román és olasz hadseregek parancsnokaihoz hasonlóan, hiába kértek erősítést – Hitler csak Sztálingrádra gondolt. Sztálin is csak Sztálingrádra gondolt. És ennek meg is lett az eredménye. Első körben a németek porig bombázták a várost, a polgári lakosságra való legteljesebb tekintet nélkül. Második körben az ellentámadást vezénylő Vaszilij Csujkov, ismerve Paulus távolsági harcmodorát, azt a stratégiát dolgozta ki, hogy katonái minél közelebb kerüljenek az ellenséghez, hogy az ne használhassa nehéztüzérségét. És ebből pokoli, több mint öt hónapig tartó utcai harc bontakozott ki minden egyes házért, emeletért, lépcsőfokért. A németek által Rattenkriegnek, patkányháborúnak nevezett ostrom idején született a tragikomikus mondás, miszerint „a konyha már a miénk, de a nappaliban még harcok folynak”. A németek parancskövető hűsége, a szovjetek kitartása (igaz, a sajátjaikat is lőtték visszavonulás esetén) legendássá vált. Mindkét hadsereg megérdemli a csodálatot. És mindkét hadsereg több százezernyi katonája halt meg értelmetlenül. Elképesztő volt a veszteség: a németek és szövetségeseik körülbelül 850.000 főt vesztettek. Közöttük 120.000 magyart és 200.000 románt, erdélyi emberek fiait, apáit, nagyapáit. A szovjetek körülbelül 1.130.000-et. A civil lakosságot ért veszteségről becslésünk sincs. Majdnem 200 nap, majdnem kétmillió emberélet. Tízezer halál naponta. A közlegények átlagos élettartama: 24 óra. A tiszteké: 72. A 91.000 elfogott német katonából 6000 tért haza, az utolsó 1955-ben. Ennyibe került a két diktátor vérgőzös versengése.
A szomszédunkban lassan egy éve háború dúl. A fentebb említett offenzívát is magába foglaló háború óta Európában az első. A fentebb említett offenzíva miatt is úgy gondoltuk, hogy ilyesmire soha többé nem kerül sor. Úgy néz ki, semmit nem tanultak belőle azok, akik hatalommal bírnak mások élete fölött. Reméljük, nyolcvan év múlva nem ír valaki a most zajló harcokról egy hasonló megemlékezést.
