Ariadne XVII

Minden nő egyforma, hirdeti az egyik kiállító a XVII. Ariadne tárlaton a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.

Kozma Rozália alkotása

Minden nő egyforma, hirdeti az egyik kiállító a XVII. Ariadne tárlaton a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. És még ha ezt Ravai Nagy Aranka szellemesen szemlélteti is női fejekké varázsolt tojásos táljával, ilyesmiről szó sincs. Éppen hogy a kiállításra benevezett textilművésznők sokfélesége, alkotói világuk, ötlettáruk változatossága teszi a rendezvényt látványossá, vonzóvá. Persze nem csak ez az idei seregszemle erénye. Sok mélyreható gondolat, őszinte érzelem, figyelemre méltó inventivitás, kellő mértéktartás és mesterségbeli tudás ölt testet a felvonultatott textíliákban, üdítő derű, szépségben fogant életerő sugárzik róluk a nézők felé. Tizenhetedszer sem hagy kétséget afelől a tárlat, hogy Vásárhely művészeti életének egyik legversenyképesebb, legszínvonalasabb megnyilatkozása. Olyan alkotóközösség bemutatkozása, amely feledtetni tudja, hogy bizony nagyon munka- és időigényes művészeti ág mellett kötelezte el magát, nem látszik fáradni, nem enged a rutin kínálta kényelmesebb megoldások kísértéseinek, bátorítja az utánpótlást is, és a megméretkezés kihívásaitól sem idegenkedik, hiszi, hogy minél több rangos, tehetséges kárpitművészt csábít erre az eseményre más központokból is, annál jobb. Ahogy mondani szokás, ha nem lenne az Ariadne, ki kellene találni. Szerencsére már régóta kitalálták, a szervezők kitartóan éltetik, a művészegyéniségek pedig erre az alkalomra időzítik legalább egy fontos munkájuk befejezését. Sőt olyanok is akadnak, akik több alkotásukat is bemutatják ilyenkor. Érthető, hogy immár rangot jelent, ha valaki távolabbról is részt vehet ezen a hagyománnyá vált megnyilvánuláson. Olyanszerű hírnevet szerzett a város általa, mint például Lengyelországban Lodz vagy Magyarországon Szombathely. A nemzetközi nyitás lehet egy következő lépés, ismétlem meg a további fejlődés már korábban is felvetett lehetőségének ötletét, ehhez nyilván anyagi fedezet is kellene. De miért ne áldozhatna erre is a megyei, városi önkormányzat, miért ne összpontosíthatnának ilyesmire is a szponzorok? Jelentéktelenebb dolgokra is sokszor csak úgy kidobnak pénzeket. Hagyjuk azonban a nem felejtendő közbevetést, a tárlat értékelésére ültem le a számítógéphez. Annál is inkább, mivel ez a mostani az eddig látott Ariadne-szalonok egyik legnívósabbika. Kevés az olyan mű, amire az ember azt mondaná, kár volt ide kerülnie. Sok viszont az olyan alkotás, amely marasztal, visszatérít, mert dekorativitásával megragad, vagy üzenetével töprengésre késztet, netalán valamilyen régi emlékünket felidézve elevenünkre tapint, nem hagy közömbösen továbblépni.

Ha jól számoltam, hetvenöt munkát állítottak ki. Alkotóik a helyiek mellett kolozsvári, temesvári, székely-udvarhelyi, csíkszeredai, vajdahunyadi, dévai, suceavai, bukaresti, nagybányai, galaci művészek, közel hatvanan. Vannak helyek, ahonnan az előző években érkeztek textíliák, most nem, és fordított helyzettel is találkozunk. Ami viszont újdonság, az a kincses város reprezentánsainak népes jelenléte. Soha ennyi gobelinművész nem jelentkezett még Kolozsvárról, mint ebben az évben. Nem tudom, mi a magyarázata, de az biztos, hogy a rendezvénynek jót tett. Emeli a kiállított anyag szintjét, egységesebb a látvány a korábbiaknál.

Lévén szó egységről, általánosítható észrevételekkel is jellemezhető a kiállítás. A kísérletezés, az újítás, amely az elmúlt évtizedekben világszerte meghatározta ezt a dinamikus művészeti ágat, ezúttal kisebb mértékben van jelen. Tematikában, technikában, megoldásaiban a tradíció a meghatározó. Kevesebb az installáció, a szokatlan, a meghökkentő szándék, mint korábban, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé korszerű lenne, esetleg frissességben szegényedett volna a szalon kínálata. Bőséges és ínyenceknek is kedvére való mindaz, amit a szerzők szívnek, léleknek színben, formában, jelben, jelképekben, anyaghasználatban felkínálnak. Érdekes, milyen sokan tértek vissza a kárpitszövés eredeti, kettős dimenziójához, felerősítve a figuralitást és a képiséget, amit számos esetben kerettel is igyekeztek hangsúlyozni. Persze, a plasztikus szemlélet sem tűnt el, a térplasztika azonban az idén jóval kisebb szerepet vállalt. Annál hangsúlyosabb a vegyes technika és a legkülönfélébb anyagok társítása, ötvözése. A közönség tetszése, fantáziája szerint szabadon választhat mindabból, amit a művésznők legjobb tudásuk és talentumaik jegyében eléjük tártak. És noha nincs a tárlatnak verseny jellege, a látogatók szavazhatnak is a nekik leginkább tetsző alkotásokra, hogy a következő évben e voksok alapján osszák ki az okleveleket a legtöbb szavazatot begyűjtőknek. Nehéz csak néhány munkát kiválasztani, minden szemlélőt más-más szubjektív tényező befolyásolhat. Magam is így vagyok ezzel, több tíz, különleges figyelmet érdemlő textíliát is felsorolhatnék, amit lapterjedelmi okok sem tesznek lehetővé, szűkítenem kell a konkretizálást. Biztos mások is hosszasabban időztek az Imamalom, Kolumbán Kántor Zita kultikus töltetű, konstrukciójában is rendhagyó műve előtt. Olyanok is lehettek, akik megpergették a forgatható részt, hogy a textíliába varrt szimbólumokhoz, hivatkozásokhoz még inkább hozzáférjenek. Érdekes, hogy a buddhhista „szerkezet” milyen magyaros jelleggel telítődik a műbe szervesített rovásírásos bibliai idézetekkel, szentjeink képével és ősi jelképeinkkel. A kiállításon egyébként folyamatosan érzékelhető, miképpen épül be a távolabbi és közelebbi múlt a mába. Sok-sok emlék, nosztalgia szülte munkát láthatunk, a művésznők tudják és a nézőkben is tudatosítják, mekkora úr az idő. Ezt Hunyadi Mária nagy empátiával, művészi érzékenységgel és a tőle megszokott bravúros megoldásokkal mutatja fel A tenger ajándéka című finom koloritú, domborműszerű, csomózott alkotásában, amelybe mediterrán kagylósort is bekomponált. Az idő múlását többen az elődök illetve az őket jelképező tárgyak, emlékképek megidézésével érzékeltetik a leghatásosabban. Ilyen vonatkozásban kiemelendő Berger Moise Erna Judith Tempi passati, Gyermekkorom önarcképe és Nagymamám csodadoboza című, installációként is felfogható hármas kompozíciója. Kozma Rozália most hagyományos szőttesével kelt mély benyomást a Liszt Ferenc emlékére készített munkájával. Az időt másképp, zászlószerű formában próbálja megállítaní, megtestesíteni Lukács Katalin Nappalok és éjszakák, Éjszakák és nappalok elnevezésű kettőse, amelyet egzotikus, színes csodamadarak figurái dominálnak. Megkapó Gidó Szende Melinda Escape című, három összetevős együttese is. A plafonról függő, súlytalanul áttetsző, fehér lepleken sejtelmesen, finoman, alig észlelhetőn kirajzolódó nőalakok hozzák mozgásba a néző képzeletét. Titkokat különben több alkotás is sejtet. Sajgó Ilona címadásával is erre utal: A kapu mögötti titkok. De jóval többet nyújt a primer látványnál Károly-Zöld Gyöngyi fekete-fehér dominanciájú, furcsa kettősséget sugalló TERRA T-e-m-p-t-u-s című alkotása is. Tompa Aurelia hivalkodásmentes Időtlen tere festőiségével, Natalia Udrea Black Tower és Summer munkái bársonyos parázslásukkal, aranyos ragyogásukkal, Nagy Edina nagymamája emlékére kötött, fura, stilizált, magasból alácsüngő zsákjával, Rodica Banciu Regep ritmusváltó, szabálytalanul változó, geometrikus díszű, óriás faliszőnyegével, Tudoran Klára Livia a Titkok gyümölcse pompás látványával, Csíky Szabó Ágnes a Concertino zeneiségével, a nála ritkább selymes színvilággal ragadja meg a tárlatlátogatók figyelmét. És az sem mindennapi, amivel Nagy Zsuzsa várja a belépőket a bejárat mellett. Reggeli a szabadban című kompozíciója egy terített asztal, az ötletes szőttes, varrottas együttes, a gyapjúba, elegáns színekbe öltöztetett pohár, csésze, tányér és a többi asztali kellék otthonosságot, családi, baráti meghittséget, az együvé tartozás melegét is sugallja. Mindezek jegyében szólítja meg vendégeit a Nagy Dalma és szervezőtársai ügyszeretetét is tanúsító, május 15-ig látogatható kiállítás.